A választási időszak kellős közepén vagyunk, s egyre-másra halljuk a két legnagyobb párt véleményét a költségvetésről. Az egyik azt mondja, minden rendben van, s győzelmi jelentésekkel tér haza külföldi útjairól a pénzügyminiszter. Az ellenzék pedig azt állítja, hogy pótköltségvetés kell, ikerdeficitről és államháztartási csődről beszél. Hogyan látja ezt a kérdést?
– Államháztartási csődtől nem tartok, az ikerdeficit kialakulásának veszélye viszont jelentős. Egyetértek azokkal – hiszen jelentéseink is újra és újra felhívják a kapcsolódó problémákra, kockázatokra a figyelmet –, akik szerint az államháztartás pénzügyi pozíciói romlanak. A szükséges modernizációs vagy egyszerűen csak alkalmazkodási lépések elmaradása miatt a közszolgáltatások olyan helyzetben vannak, hogy működésük az ország, a gazdaság versenyképességét is erősen rontják. Jelentéseink azt mutatják, hogy az elavult, pénzfaló szociális ellátórendszer keretei között igen gyenge eredményességgel hathatnak azok a társadalmi békét, igazságosságot – mondjuk így, „szociális kohéziót” – szolgáló lépések, amelyeket ma megtesznek, vagy legalábbis mindkét politikai oldalról kilátásba helyeznek. Aligha vitatható, hogy ezeknek az ígéreteknek a többsége indokolt, valós emberi problémák megoldásához kapcsolódik. Sajnos ugyanakkor megtanulhattam, a pénzügyekben nem úgy van, hogy valamit csak akarni kell. Kockázatos, ha olyan várakozást keltünk, mintha a teljesítés csak döntés kérdése lenne. A kiadás azonnal jelentkezik. Az előny, a terhek reménybeli mérséklése hozta haszon pedig később. Mindenhez forrás kell, s egyre nehezebb ennek az előteremtése. Szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy az államháztartást ma nem csak a meghirdetett, egyébként is igen nagy hiány terheli. Van más is.
– Például mire gondol?
– Ilyen a költségvetési intézményekre kirótt, kötelező maradványképzés, aminek pénzügyi elszámolása ugyan formálisan átkerül jövő évre, de már idén vállalunk rá elkötelezettséget. Továbbá van jó néhány olyan állami garanciavállalás is, amelyek hosszabb távon is a hiány növekedéséhez vezetnek. Ezek a vállalások évekre előre történő elkötelezettségeket jelentenek. Hoszszabb távon is jelentős terhet okoznak a gazdaságnak, a költségvetésnek. Megkötik a mindenkori kormányzat kezét, amit az Európai Unió által elfogadott, vagy inkább megtűrt, „ügyes” pénzügyi bűvészmutatványok is legfeljebb csak eltakarhatnak, jobb esetben mérsékelhetnek. Véleményem szerint nemcsak a sokat emlegetett maastrichti kritériumok, vagy az EU követelményei miatt, hanem a saját érdekünkre is gondolva kell változtatnunk. Ennek megfelelően például a jövőben meg kellene határozni, hogy milyen kötelező – hangsúlyozom – tartalmi és garanciális feltételei vannak a költségvetés benyújtásának. Szigorúan meg kellene határozni, hogy mekkora az a hiánymérték, amit nem léphetünk túl; mekkora lehet a kamatpálya kiadásának maximuma; mekkora az a limit, ameddig biztosítható az állami garanciavállalások mértéke, s még sorolhatnám. Egy szó, mint száz: a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a központi költségvetés tervezésénél az ország hoszszú távú érdekeire, az államháztartás, a költségvetés helyzete ugyanis nemcsak napi gazdaságpolitikai, hanem egyre inkább pénzügyi-biztonsági kérdés.
– Az átlagember számára felfoghatatlanul magas az államháztartás hiánya. Vizsgálják ezt a kérdést?
– Olyannyira, hogy az államadóssággal kapcsolatban jelenleg is folyik egy vizsgálat, amelyben tárgyalni fogjuk az ország külső és belső eladósodottságának mértékét, viszonyát, valamint az ikerdeficit kérdését, s ezek állami kezelését.
– Ehhez a témához kapcsolódik a tavaly év végén eladott Budapest Airport (BA) Rt. ügye. Azaz, hogy valóban folyó kiadásra használta-e fel a kormány az ebből a tranzakcióból befolyt összeget…
– Három oldalról is vizsgáljuk ezt a kérdést. A végeredményt megelőlegezni nem tudom. Személyes véleményem mindazonáltal változatlanul az, hogy egyszeri bevételekből nem illik folyó kiadásokat finanszírozni. A BA Rt.-hez hasonló, rendkívüli bevételeket általános esetben az államadósság csökkentésére kell fordítani. Ennek több indoka is van: egyfelől a kamatmegtakarítás, másfelől a költségvetés terheinek mérséklése, az államadósság csökkentése. Ezeken belül is elsősorban az államadósság azon tételeit kell kifizetni, amelyeknek a legkedvezőtlenebbek a kondíciói. Ezt is górcső alá vesszük, mint ahogyan a privatizációs tranzakciókhoz kapcsolódó egyéb – esetlegesen kockázatokat jelentő – garanciavállalásokat is.
– Sokan azt mondják, ideje lenne teljesen újraírni az államháztartásról szóló törvényt, mint folyamatosan toldozgatni-foltozgatni. Ma már ugyanis egyáltalán nem hasonlít a 15 évvel ezelőtti „énjére”. Tettek konkrét javaslatokat e kérdésben a kormánynak?
– Az ÁSZ szándéka, hogy még az idén elkészülhessen egy új, nevezzük így, közpénzügyi szabályozási koncepció. Az általunk készített dokumentumot át fogjuk adni a kormányzati szerveknek. Az új szabályozás keretei között meghatározhatók lennének azok a kritériumok is, amelyeket az előbb soroltam fel.
– És mi van a pótköltségvetéssel, hiszen ezt az évet is rendbe kellene tenni?
– A pótköltségvetésről szóló döntés politikai kérdés. Jelentéseinkben sokszor illettük kritikával: ma az előirányzatok utólagos igazításának lehetősége pótköltségvetés nélkül is igen nagy. Túlzottan is. Kérdés azonban az időtényező. Egy teljes keresztmetszetében újraalkotott 2006. évi költségvetés elkészítése és jóváhagyása ugyanis minimum három-négy hónapot vesz igénybe. Ezzel rácsúsznánk a jövő évi költségvetés megalkotásának lépéssorozatára. Pedig talán a legfontosabb az lenne, ha a 2007-es költségvetés tartalmi előkészítése az előírt határidőknél jóval korábban, akár már májusban megkezdődne.
– Politika és gazdaság. Ma melyik irányítja melyiket?
– A gazdaság működik. Az pedig egyértelműen politikai kérdés, hogy milyen vállalkozói rétegeknek a mozgásterét növeljük meg, s az is, hogy a feldolgozóipar vagy az energetika területén léptetünk be olyan szabályozó változásokat, amelyek egyik vagy másik területen hoznak előnyösebb helyzetbe tőkecsoportokat. Nyilvánvaló, hogy a magas energiaár az energetikai szektornak jó, de nem az, az energiafogyasztóknak. Az energiaügy nemcsak a lakosság szempontjából, hanem az ország gazdasági versenyképessége szempontjából is fontos tényező, ám ennek eldöntése újfent politikai kérdés. Én arra helyezném a hangsúlyt, hogy olyan helyzetet kell teremteni, hogy bármelyik politikai oldal nyer is, a 2007-es, megvalósítható, előirányzataiban betartható költségvetés tartalmi kritériumai, feltételei meglegyenek már a kormányalapítás pillanatában. A 24. órában vagyunk ahhoz, hogy elkerüljük a leszakadást.
– Milyen mozgástere van ma a pénzügyi kabinetnek?
– A jelenlegi szabályok, mint arra más összefüggésben már utaltam, igen széles mozgásteret adnak a kabinetnek.
– Hol látja ma azokat a pontokat, ahol a leginkább elszáll a költségvetés?
– Évről évre felhívjuk a figyelmet arra, hogy a költségvetés bevételei túltervezettek, míg a kiadásai alultervezettek. Persze erre joggal azt mondhatják: ez mindenütt így van, nincs ebben a megállapításban semmi új. Itt azonban a mérték kérdése a lényeg, s erről szólnak a gondokat, növekvő finanszírozási kockázatokat mutató számok. A legfőbb bajt abban látom, hogy egyetértés hiányában még indokolt esetben sem tudunk nemet mondani, s nem vesszük figyelembe, hogy a különböző közigazgatási modernizációs lépések is először pénzbe kerülnek. Így aztán nem történik valós racionalizálás, mindig csak különböző „dobozokat” rakosgatunk ide-oda. Az egyikből nagyobbat csinálunk, a nagyobból kisebbet. Néha egyet megszüntetünk, de azzal, hogy mi van azokban a bizonyos „dobozokban”, s hogy azokra a tevékenységekre egyáltalán szükség van-e, nemigen foglalkozunk. Így, az állami feladatok újragondolása nélkül, aligha tudunk előrejutni. Ráadásul sokszor lehet olyan érzésünk, hogy még a dobozok rakosgatásában is erőteljesebbek az informális döntési mechanizmusok, személyi konstellációk, az érdekeket nyíltan megjelenítőknél. Azt is tapasztalhatjuk, hogy egy-egy jól elfogadtató, látványos lépés aztán a valóságban nem hoz érdemi változást. Az úgynevezett kommunikálhatóságnak mintha túl nagy súlya lenne abban, hogy mit vállalunk.
– Az utóbbi időben éles kritikával illette az elkülönített állami pénzalapokat, s úgy nyilatkozott, hogy jó néhányat megszüntetne. Miért?
– Jó néhány állami pénzalapot megszüntettek – többek között – az ÁSZ kezdeményezésére, mert nem igazolódott az a koncepció, hogy azért kell a költségvetési pénzeken túl külön alapokat is létrehozni, mert ezekben majd különböző, költségvetésen kívüli forrásokból képződik majd a pénz, s a felhasználás is rugalmasabb lehet. Az alapok többségéről azonban kiderült, hogy kizárólag a költségvetésből táplálkoznak. Kérdés: miért nem lehet ezt a költségvetésben láthatóan, külön apparátusok eltartása nélkül kezelni.
– Más területen is beszélt a túlköltekezésről, például a százmilliárdos nagyságrendet elért, tárcáknál lévő kötelezettségvállalásokat is kritikával illette. Úgy fogalmazott: ez a nagyságrend már átlépi az ÁSZ ízlésküszöbét. Lehet ezt számszerűsíteni?
– Nehéz, mert az mindig az ország teljesítőképességének a függvénye. Viszont például 2006-ot nem lehet 1996-tal összehasonlítani, mert akkor teljesen mások voltak a gazdasági feltételek. Minden költségvetésben megfogalmazódik egy adott nagyságrend, ami az állami garanciavállalásokat jelenti. Minisztériumonként külön-külön megtaláljuk azt az összeget, amit erre szántak, de az összesítés, a távlati terhek bemutatása már akadozik. A mindenkori kormányoknak el kell dönteniük, hogy erre a beruházásra, erre a lépésre, tevékenységre szükség van-e vagy nincs. Ha igen, akkor vállalni kell a kiadásait. Átlátható konstrukciókat szeretnénk. Megjegyzem, az EU-minősítések is abból indulnak ki, hogy a pénzügyi folyamatokat, kiadásokat valós tartalmuknak megfelelően kell bemutatni.
– Determináció – ilyen értelemben – a PPP is. Több aggályt fogalmazott meg az évek során ezzel kapcsolatban is, de a kormány ezt a konstrukciót mégis kedveli…
– A PPP-t jelenleg szinte csak akkor alkalmazzák, ha kényszerhelyzet vagy pénzhiány van egy adott feladat megvalósításakor. Ilyen például a börtönépítés. Ma már az állami szereplők is látják – amit egy közelmúltbéli ellenőrzésünkben fel is tártunk –, hogy ezek ebben a formájukban az állam számára lényegi, anyagi terheket, felelősséget megosztó előnnyel nem jártak. De említhetném a sportcsarnokot is, amely bár ebben a konstrukcióban épült, ám azóta az állam az egészet visszavette. Vagy itt van a láthatóan kitűnően működtetett Művészetek Palotája, amit mára pénzügyi konstrukciójában, az uniós szabályozás, hangsúlyozom, utólag megismert kényszerében bérleti szerződéssé alakítottak. Nem a megálmodó partner magánvállalkozó tehet arról, hogy az együttműködés eredeti koncepciója messze nem erről szólt.
– Ezzel függ össze az a kijelentése, hogy megkérdőjelezhetőek a PPP-programok előkészítő számításai?
– Igen. Ugyanis sorra azt látjuk, hogy valami nem stimmel. Sokmilliárdos tételekről van szó. Az pedig véleményem szerint már vitatható, etikai kérdés, hogy van-e jogunk ma különböző technikákkal olyan döntéseket hozni, amelyek kényszerpályát eredményeznek, s a kiadásokat már az unokáinkra terheljük.
– Beszélt az együttműködés hiányából adódó pluszköltségek témaköréről is, hogyan látja ezt a mai Magyarországon?
– Példát említek. Mondhatnék többet a felsőoktatás vagy az egészségügy területéről is, de maradjunk az autópálya-építéseknél. Mondjuk, ha az engedélyezési eljárás útvesztőiből adódóan blokkoló pozícióba kerülhet egy önkormányzat, s azt mondja, hogy csak akkor épülhet meg egy autópálya-szakasz, ha a településéhez kapcsolódóan minimálisan – mondjuk – három csomópont létesül, s nem foglalkozik azzal, hogy ez a „kényelem” éppen a gyorsforgalmi jelleget teszi tönkre, mert szinte egymásba érnek a le- és felhajtóágak, akkor ez a nagyobb közösséget sújtja, mert mindnyájunkat érint. Önzés, vagy mondjuk finomabban: érdekharmonizációs zavar. Hiszen mintegy ötmilliárd forintos, közös terhet jelent a pluszköltség, s persze lassabban jutunk el oda, ahová szeretnénk. Nem mentve a hazai autópálya-építéseknél a közvetítői megoldások vagy a versenyeztetés, finanszírozás ismert, s az ÁSZ által is sorozatosan kifogásolt anomáliáit, tagadhatatlan, a ráfordításokat az is kétségtelenül jelentősen emeli, hogy az építés engedélyezése érdekében az építtető állam egyre gyakrabban találkozik műszaki, úthálózat-fejlesztési érdekeket sértő vonalvezetési, műtárgy- és csomópont-építési helyi diktátumokkal, illetve szűkebb érdekeket képviselő, mondjuk így: „kompenzációs” fejlesztési követelésekkel, amelyek befogadására kényszerül. Például egy ilyen okokból épített völgyhíd – amikor más megoldás is lehetne – 40-50 milliárd forintos többletkiadást okoz.
– Mi kényszeríti az államot arra, hogy ezeknek a zsarolásoknak eleget tegyen?
– Nem tisztem e helyzet okainak mélyebb elemzése, de nem kerülhetem meg a választ. Részben szabályozási problémákról van szó, de talán a háttért érzékelve mondhatom a bizalomhiányt, a más esetekben megélt kiszolgáltatottságnak az alkalom szülte túlkompenzálását. Vizsgálataink tükrében gyakran látom: a mai Magyarországon, ha valaki blokkolni, akadályozni tud valamit, akkor ezzel a lehetőségével többnyire él, „vámot szed”, s nem foglalkozik azzal, hogy napi „sikerének” később milyen, esetleg rá is előnytelenül visszaható következményei lesznek. Meggyőződésem, hogy az államháztartási modernizáció hozta következetes, magabiztos cselekvés ezeken a görcsökön is oldana.
– Ilyen vagy hasonló esetekben mit tud tenni ma az ÁSZ?
– A gazdálkodási hibák, mulasztások elleni következetes fellépés napi gyakorlata mellett anynyit, hogy vállalva az ezzel járó konfliktusokat, újra és újra szóvá teszi azt, amit tapasztalatai alapján kissé szélesebb összefüggésekben is lát. Nem hiszem, hogy túlságosan népszerű lennék azzal, amit önnek most elmondtam. Az Országgyűlés támogató, ilyen irányú biztatásait ismerve, meggyőződésem azonban, az ÁSZ kollektívájának az is felelőssége, hogy a gondokat, problémákat – ha a helyzet úgy kívánja – a maguk összetettségében mutassa be, tegyen oldásukra javaslatot, s ne engedjen a könnyen befogadható, látszólag kézenfekvő válaszlehetőségek csábításának.
origo.hu
Orbán Viktor: Már megint Bognár Gyuri a király!
