Választóvonalak

Régészeti örökségünk védelmére, az archeológia diplomás művelőinek szakmai, etikai képviseletére létrejött a Magyar Régészszövetség. Elnöke Jankovich-Bésán Dénes régész, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal dokumentációs igazgatója. A háromszázharminc szakembert összefogó, visegrádi székhelyű új szervezet bejegyzése most van folyamatban a Pest Megyei Bíróságon.

A rendszerváltozást követő nagy építkezések, majd az 1997. évi törvény alapjaiban változtatta meg a régészek helyzetét. Az építtetőket azóta törvény kötelezi arra, hogy a beruházás összköltségének legalább kilenc ezrelékét régészeti feltárásra fordítsák, ha régészetileg nyilvántartott területen építkeznek. Sokmilliárdos beruházások esetében ez számottevő bevételt jelent a múzeumoknak. A beruházónak ugyanis a területileg illetékes múzeummal kell szerződést kötnie a munka elvégzésére. Az ásatást csak a múzeumok kezdhetik el érvényes ásatási engedély birtokában, azt pedig kizárólag az ásatási bizottság adhatja ki. A régészek korábban elképzelhetetlen nagyságú területeken dolgoznak egyszerre, és versenyt futnak az idővel, miközben egyre többször érik őket méltatlan vádak, sőt inzultusok. Vajon ez volt az egyik oka annak, hogy úgy gondolták, eljött az ideje az összefogásnak? – kérdeztük Jankovich-Bésán Dénestől.
– Az a célunk, hogy a szakmát eredményesen képviselő, erős és nagy presztízsű szövetséget hozzunk létre, hosszabb távon pedig kamarává szeretnénk átalakulni.
– Mik voltak az előzmények?
– Tavaly májusban e-mailen kezdte felmérni négy-öt kolléga, hogy lenne-e érdeklődés iránta, és nagyon sok visszajelzést kaptak. Már az első megbeszélésre majd kétszázan jöttek el. Akár létre is jöhetett volna a szövetség, de az alapszabályunk csak decemberre készült el. Tizenegy pontos munkatervet dolgoztunk ki, a héttagú elnökségben mindenki felelős valamelyik feladat elvégzéséért. Hivatalosan tehát decemberben alakultunk meg, de a bejegyzést csak e héten kértük.
– Mit gondol, miért volt olyan nagy az érdeklődés a régészek körében a szövetség megalakítása iránt?
– Azt hiszem, két okból. Az egyik érdekvédelmi, a másik szakmapolitikai. Lássuk az elsőt. A rendszerváltozás óta jelentősen bővült a diplomás régészek köre. A korábbi nyolcvan–száz régész helyett ma négyszáz dolgozik az országban, többségük fiatal pályakezdő, „talpas” archeológus. Ők csak lazán kötődnek a hagyományos régészeti intézményekhez, kizárólag ásatási terepmunkára szerződtetik, azaz kényszervállalkozóvá teszik őket. Gyakorlatilag ki vannak rekesztve a tudományos munkából, mert a megélhetésüket csak úgy tudják biztosítani, hogy egyik ásatásról a másikra talpalnak.
– Azelőtt egy régész évekig ásott viszonylag kis területen, maga dolgozta fel az anyagát, és ő is publikálta, ha publikálta. Az új helyzetben azonban szerzői jogi problémák is adódnak…
– Ma a szerzői jog azé a muzeológusé, aki az ásatást hivatalosan vezeti, rajta múlik, hogy ezt megosztja-e a gyakorlati feltárást végző régésszel, vagy sem. Praktikusan persze sokszor nem is nagyon tudná megosztani, mert fiatal kollégája az ásatás befejeztével esetleg már az ország másik végében dolgozik. Vannak, akik tíz éve „talpalnak”, és jobban ismerik az ásatás gyakorlati tudnivalóit, mint a muzeológus, de a jogviszony olyan, hogy ha lejár a szerződésük, fel is út, le is út…
– Mi a megoldás?
– Még nem tudom, az idei év egyik fő feladata az lesz, hogy ezt a problémát orvosoljuk, és a fiatalok számára is reményt adó, tiszta helyzetet teremtsünk ezen a téren.
– A régészet olyan szakma, amelynek művelése közben egyszer s mindenkorra tönkre lehet tenni azt, amit éppen feltárnak, ha a régész nem elég tapasztalt vagy nem elég körültekintő…
– A régészet magas szintű szakmai és etikai felkészültséget igényel. Pontosan meg kell határoznunk tehát azt a szakmai és etikai szabályrendszert, amely az archeológus hivatásgyakorlásának az alapja. És ezt nekünk kell meghatároznunk, mert mi értünk hozzá. Az év legfontosabb feladatának a szakmai etikai kódex kidolgozását tartom. Amíg kevesen voltunk, mindenki ismert mindenkit. Könnyű volt kiközösíteni azt, aki nem úgy dolgozott, ahogy elvártuk. Ma más a helyzet. Létkérdés, hogy leírjuk a szakmai standardokat, végiggondoljuk, milyen együttműködés lehetséges az ásatási intézmény: a múzeum és a régész, a múzeum és a külvilág, a régész és a külvilág között. Hogy felállítsuk a saját szakmai mércénket, meghatározzuk, hogyan védjük a lelőhelyeket, eldöntsük, mit szabad feláldoznunk és mit nem a beruházás kedvéért. Ki kell alakítanunk az egységes árképzést. A beruházók egyre inkább követelik, hogy azt is mondjuk meg, mi miért kerül annyiba, amennyibe és így tovább. Ez mind az etikai kódex vagy szakmai kézikönyv része lesz. Vannak jó külföldi példák, módszertani kézikönyvek, amelyek nálunk nagyon hiányoznak ahhoz, hogy elkerülhessük a nap mint nap felmerülő vitákat.
– Tevékenységi körük bővülésével a felelősségük is megnőtt, mert a munkájuk ütemezése, elvégzésének minősége mások munkájára is kihat. De az is előfordul egyre gyakrabban, hogy a helyi önkormányzat vagy a beruházó a régészek ellen dolgozik. Mit tudnak tenni azért, hogy ezt kivédjék?
– A másik legfontosabb feladatunk éppen ezért az, hogy megszervezzük a szakma érdekvédelmét. Igen nagy összegek forognak kockán egy-egy jelentős építkezéssel összefüggő régészeti munka esetében, s igen nagy érdekek is mozdulnak meg a szakmán belül és kívül egyaránt. Ebből számos méltatlan konfliktus támad. Ha egy beruházó sokallja a költségeket, amelyeket kiró rá a múzeum, kicsinyes kötekedésbe kezd. Sok példát tudok csak Budapestről, ahol kiállítottak a gödör szélére embereket, akiknek nem volt más dolguk, mint az, hogy egész nap szekírozzák az ásatást végző régésznőket. Semmi jó nem származik abból sem, ha a múzeum és a beruházó a régész feje fölött egyezkedik. Sokszor pedig vérlázító módon, igazságtalanul támadják a régészeket. Ha a beruházó „erős ember”, és megfelelő kapcsolatai vannak, egyszerűen félretolja a kutatókat, holott a törvény szerint nyilvántartott régészeti lelőhelyen csak akkor kezdődhetne építkezés, ha a régészek feltárták és átadták a terepet. Arra is van példa, hogy világörökség-helyszínen akarnak kiadni építési engedélyt a régészek, műemlékesek szakvéleménye ellenére. Más probléma, de sok gondot okoz az is, hogy az Európai Unióban érvényes szabályok szerint 2004. május 1-je óta a múzeum mint közpénzekből gazdálkodó állami intézmény nálunk is csak közbeszerzési eljárás után alkalmazhatja a feltáráson részt vevő öszszes alvállalkozót. Ez a munkára vállalkozók szakmai ismereteinek hiánya miatt nagy teher, és lassítja, megdrágítja a munkát, de nincs mit tenni.
– Nem kerülhetjük meg a szakma belső köreiben állítólag itt-ott tapasztalható visszásságokat sem. Hallottunk olyan híreket, hogy egyes múzeumok felveszik az ásatásért a szerződésben megállapított összeget, de nem végzik el a munkát. Valóban előfordul ilyesmi?
– Sajnos igen. Két megyében is súlyos problémát jelent ez számunkra. A területileg illetékes múzeumok rá vannak kényszerítve arra, hogy régészeti bevételeket is felhasználjanak a fenntartásukra. De ha egy múzeum úgy veszi fel a beruházóval kialkudott összeget, hogy a régészei nem megfelelően végzik el a munkát, az megengedhetetlen. Ha a beruházó azért ad néhány millió forintot a múzeumnak, hogy a régész oda se menjen a terepre, az etikátlan, és bizonyos értelemben korrupció, az intézmény korrumpálása.
– Mi történt ezekben az esetekben?
– Egyelőre semmi. A hivatal vizsgálódik, de eredmény még nincs.
– Sokszor felmerült már az a kérdés, hogy hatékony-e az örökségvédelem jelenlegi jogi szabályozása. Felléphet-e majd a szövetség a szabálytalanságok és az erőszakos akciók ellen?
– Ez lesz a másik fő tevékenységünk: a saját igazunkat akarjuk közhírré tenni, nem panaszirodát létesítettünk. Abból indultunk ki, hogy van dolgunk. A valósággal akarjuk megismertetni a közvéleményt, amely gyakran azt hallja, hogy miattunk nem épülnek kellő ütemben az autópályák, hidak és így tovább. Ez egyszerűen nem igaz. A szervezési rendetlenségekért nemritkán a régészeket teszik felelőssé, holott ők mindent megtesznek azért, hogy a megszabott határidőre befejezzék a munkájukat. Olykor elképesztő körülmények között és elfogadhatatlanul rövid idő alatt. Például Óbudán éjjel-nappal dolgozniuk kellett, amikor a HÉV sínjeit cserélték. Normál körülmények között ilyesmiről szó sem lehetne.
– Nem problémamentes a régész és a közvélemény kapcsolata sem. Vajon tesznek-e eleget a régészek azért, hogy hiteles tájékoztatást adjanak a munkájukról? A régészet az emberek többsége számára még ma is valamiféle romantikus ködbe burkolódzik, rosszabb esetben egyszerűen kincskeresést jelent.
– A régészek valóban passzívak voltak, többségük nem kezdeményezett, nem kereste az ismeretterjesztés lehetőségeit. Ennek szerintem két oka van: egyrészt sokáig lenézték ezt a munkát, másrészt volt dolguk bőven. Sajnos igaz, hogy a közösség kisebbik részét érinti meg egy-egy régészeti kutatás, hacsak nem kincsről van szó. Csakhogy az nagyon ritka. De azt is látni kell, hogy a pénz utáni hajszában, az értékzavaros világban az emberek jó része megelégszik a gyors és felületes információkkal, többet nem igényel. Van tehát dolgunk a tudományos ismeretterjesztésben is.
– Apropó, kincskeresés. Minden, ami a földben van, az állam tulajdona, de erről jó néhányan nem vesznek tudomást. A fémkeresővel garázdálkodókra, a régészeti leletekkel kereskedőkre a büntető törvénykönyvben megszabott szankciók érvényesek. Miért hallunk mégis keveset arról, hogy szigorú büntetést kaptak ilyen emberek?
– Mert nehéz a jog szerinti bizonyítás, és könnyű kibújni a büntetés alól…
– Ebből alighanem az következik, hogy baj van a törvénnyel, és meg kellene változtatni, de ez nem ennek a beszélgetésnek a tárgya. Térjünk vissza az újonnan alakult szövetséghez! Kik lehetnek a tagjai?
– Mindenki, aki régészdiplomát szerzett, és olyan jelentős tudományos eredményeket felmutató más szakmabeliek, például antropológusok, akik a régészetért dolgoznak. Amatőr régészeket nem veszünk fel, ez különbözteti meg a régészeti szövetséget a társulattól. Azt viszont fájlalom, hogy egyelőre kimaradtak azok a régésztechnikusok, akik egyre nagyobb feladatokat vállalnak és szakmailag egyre jobbak. Pedig felveszszük a pályaelhagyókat, azokat is, akik régészdiplomával például könyvet vagy zöldséget árulnak. Ez nem jó és nem is igazságos, ezért a jövőben a technikusok számára valószínűleg külön szekciót hozunk létre.
– A régészetben is bevezetik a kétszintű képzést, ami föltehetően azzal jár majd, hogy jelentősen megnő a régésztechnikusok száma. Egyetért a képzés ilyen módosításával?
– Ez nem jelent különösebb problémát a régészetben. A technikusaink máig általában főiskoláról kerültek ki, többségük történelem szakos volt, és a gyakorlatot egy régésztől tanulta meg. Ezután három év alatt az egyetemek régészet szakán tanuló diákok elméletileg képzettebb technikusok lehetnek, mint a mostaniak, elsajátíthatják a tudományos módszertan alapjait, és közben kőkemény gyakorlatra is kell járniuk.
– Ha lesz kőkemény gyakorlat. Ma nem mindenütt van…
– Ez igaz, a budapesti ELTE-n az elméleti képzés az erősebb, a Szegedi Tudományegyetemen a gyakorlati. Ez a „munkamegosztás” még jó ideig meg is maradhat. Három év alatt lehet jó régésztechnikust nevelni, de jó latintanárt nem. A lényeg az, hogy a régészetben nincs baj a kétszintű képzés tartalmával. Ez az a terület, ahol a szövetségünknek nincs sok tennivalója.
– Miért éppen 1711-ig számítjuk a régészeti örökséget? Sok országban nem húznak ilyen éles határvonalat.
– Ez a Rákóczi-féle szabadságharc végét jelző év a tárgyi emlékanyagban nem jelent ugyan valódi választóvonalat, de a forrásanyagban annál inkább. Az 1711 előtti századokban egyre kevesebb az írott forrásanyag, ahogy haladunk visszafelé a történelemben, ezért a régészet forrásértéke egyre nő. A régészek az 1711 utáni időkre vonatkozóan minimális új információt tudnak hozzáadni mindahhoz, amit máshonnan ismerünk. Attól kezdve gyűjtik folyamatosan az írásos forrásokat. A dokumentumok megvannak és rendben vannak. A régészet történettudomány. Az ásatások során felszínre hozott leletek éppúgy a múltunk, a hajdani mindennapi élet, kultúra megismerését segítik, ahogy későbbi korokban az írásos dokumentumok.