A tavasz Finnország déli részein is várat még magára, s hiába a ragyogó napsütés, a Balti-tenger jegén ma is biztonsággal bejárható a part közeli szigetvilág. A fővárostól mintegy ötven kilométerre fekvő Tuusuláig mindent hó borít, a nyáron húszfokosra is felmelegedő tórengeteg most hatalmas korcsolyapályaként funkcionál. A településtől alig néhány percnyi autóútra található a Lammaskallio-farm, ahol a kis csapatunkat fogadó házaspár már áfonyás marhapástétommal és házi sörrel vár minket. Juhani, a férj alig egy hete tért haza Spanyolországból, ahová mi másért is ment volna, mint síelni. Felesége, Liisa pedig épp Budapestre készül. Együtt sohasem utazhatnak, hiszen valakinek mindig gondoskodnia kell a gazdaságról.
– Mi a helyzet a nők jogaival? – érdeklődik az asszony, miközben újabb adag marhahúst rak a tányérjainkra. Mint bevallja, úgy hallotta, hogy a vidéki Magyarországon a nők ma is elnyomva, teljes mértékben férjük akaratának kiszolgáltatva élnek. Bár társaságunk férfi tagjaival lelkesen magyarázzuk, hogy ez éppen fordítva igaz, a viták elkerülése végett a beszélgetést inkább más irányba tereljük. A tanyavilágról érdeklődünk, valamint arról, milyenek a megélhetési lehetőségek a méregdrága Finnországban. Megtudjuk, a család több mint félszáz szarvasmarhát tart saját gazdaságában. Maguk termelik a takarmányt, van egy erdejük, amelyből fát adnak el, s takaros házukban egész évben fogadnak turistacsoportokat, akik – ha úgy tartja kedvük – lovagolhatnak, de betérhetnek egy rövid kúrára a vendéglátók tóparti füstös szaunájába is. Sokan jönnek hozzájuk Kínából, Japánból, magyar embert azonban még csak egyszer láttak korábban. Megpróbálnak tehát minél több lábon állni, s szemmel láthatóan nincs is sok okuk a panaszra.
Hiába, Finnország túl messze van; a jelek szerint olyannyira, hogy a magas jövedelmek, a kvótarendszer és a „rokoni” viszony ellenére is alig hatszázötven magyar vállalt eddig itt munkát.
Persze a közel 2500 eurós átlagkeresetet biztosító északi állam sem állt mindig ilyen jól, hiszen míg ma a fát leginkább építkezésre és a szaunák fűtésére használják, volt idő – még az előző századfordulón –, amikor az egyetlen élelmet a nyír- és fenyőkéreg jelentette. „Finnország egy lábon áll, az is faláb” – mondogatták akkoriban, utalva arra, hogy egyedül a faiparból lehetett az államnak bevétele. Az éhínséget csak az ipar megerősödése tudta megfékezni. Mára elérték, hogy minden negyedik mobiltelefont itt állítják elő, s ez csak az egyik húzóágazat az építő- és az élelmiszeripar, valamint a megannyi tudományos és technológiai központ mellett. A nyolcpárti parlament pedig ott tart, hogy a kétszáz képviselő nyíltan a konszenzuskeresést tartja legfőbb feladatának. Vagyis, noha 1994-ben, a Finnország uniós csatlakozását megelőző viták során az egyik EU-ellenes képviselő – időlimit hiányában – hat és fél órás beszédet tartott a nagyteremben, a mindennapos munka során egyszerűen elképzelhetetlenek a hazai Országgyűlésben folyóhoz hasonló parttalan viták. Ha pedig vége az ülésnek, a politikusok az újságírókkal együtt levonulnak a törvényhozás épületében lévő szaunába, s ott folytatják a beszélgetést. Egyetlen íratlan szabályt kell csak betartani: azok közül, ami ott elhangzik, semmit nem szabad másnap a lapokban közölni.
Az utcán járva szembetűnő, hogy a finnek büszkék termékeikre, melyeken mind szerepel a származás helyét jelző kék-fehér zászlócska. A kirakatokban ott van a tábla, mely szerint az üzlet kizárólag finn gyártmányú árut forgalmaz. Egyedül azt bánják, hogy Helsinkiben a múlt számtalan emléke a modernizáció áldozatává vált. Az 1850-ben épült katedrálissal szemben áll egy ház, amely az 1700-as évek közepéről származik, ám minden más legalább száz évvel későbbről való. Az alig több mint félmilliós város több negyede a hetvenes–nyolcvanas években nyerte el a funkcionalizmus jegyében elképzelt arculatát. Helsinki ettől függetlenül szép város, s ha éppen nem süvít az északi szél, kellemesnek is mondható. Hogy ez így is maradjon, lakói erős jogokat szereztek, hogy maguk is beleszólhassanak a fontos döntésekbe. Nemrégiben például az egyik nagy áruházlánc tette rá a kezét egy belvárosi épületre, melyet le akart bontani, hogy aztán egy Budapesten megszokott látványt nyújtó bevásárlóközpontot építsen a helyére. Helsinki lakói azonban felemelték hangjukat, s nem hagyták, hogy a nagyvállalat tönkretegye a sétálóutca arculatát. Ebbe pedig a multi is kénytelen volt belenyugodni, amely így végül az épület külsejének megváltoztatása nélkül rendezte be áruházát.
Helsinki emellett az utóbbi években komoly figyelmet fordított a térségre, jelesül a skandináv országokra, a Baltikumra és Oroszországra. Nem titok, hogy Finnország az ezen a téren szerzett tapasztalatait is latba kívánja vetni az év második felében, miután átveszi az EU soros elnökségét. A kormány uniós ügyekért felelős államtitkára, Antti Peltomäki azt mondja, elnökségük idején a Bécs által megkezdett folyamatokat szeretnék folytatni, és sokat várnak a novemberre tervezett EU–orosz találkozótól, melynek – a szeptemberi Ázsia-csúcshoz hasonlóan – Helsinki ad majd otthont. A politikus lelkesen sorolja a finn elnökség prioritásait, nem feledkezve meg Románia és Bulgária csatlakozási folyamatának továbbviteléről, vagy éppen a mozlim világgal folytatandó párbeszédről sem. Finnország az idén tehát nagy szerepet kap a világpolitika színpadán, szerencsés helyzeténél fogva azonban jószerivel minden drámai jelenetből kimaradhat.
origo.hu
Több milliárd forint marad az emberek zsebében a bankszámladíj-moratóriumnak köszönhetően
