Az előző néhány évben, különösen a 2002-es prágai NATO-csúcsértekezlet után a szövetség elkötelezte magát a változás mellett, hogy hidegháborús intézményrendszeréből újjáformálódjon. Milyennek látja e folyamatot?
– Feladataink alapvetően két mag köré csoportosulnak. Az első a fizikai komponens. E ponton a még hatékonyabb katonai képességek megteremtésének bátorítására koncentrálunk a NATO-ban. Úgy, hogy eközben minden kormányzat találja meg a megfelelő utat országának reális hozzájárulására a közös képességekhez. Nyilvánvaló és mindenkinek terhet jelent, hogy a múlt század nagy, lineáris és honvédelmi alapú hadseregei drasztikus mértékben vesztettek hasznosságukból. A XX. században még alapvetően reaktív szövetség voltunk, most pedig proaktívvá kell alakítanunk önmagunkat. Az úgynevezett aszimmetrikus veszélyekkel szemben vívott háborúban a seregek a legfontosabb tulajdonságai a használhatóság, a rugalmasság, a fenntarthatóság és a fejlődőképesség. A szövetség katonai és civil téren egyaránt a radikális változás korát éli. A hidegháború során sokkal könnyebben mentek a dolgok: az ellenség statikus volt és szilárd. Afganisztáni, iraki, darfúri vagy most éppen a pakisztáni tevékenységünk idején azonban tökéletesen láthatóvá vált a globális képességek szükségessége. Ki gondolta volna akár csak pár hónappal ezelőtt, hogy hamarosan légihidat akarunk majd létesíteni, orvosi és műszaki egységeket szeretnénk majd küldeni Pakisztánba a katasztrófa sújtotta területek újjáépítésére? A második a kulturális átalakulás. Még nagyobb elkötelezettséget igényel az alapvető attitűdök megváltoztatása – azaz hogy a gondolkodásunkat is proaktívvá alakítsuk át. Ki kell fejlesztenünk a hajlandóságot arra, hogy magunk formáljuk stratégiai környezetünket, s ne csak reagáljunk a kihívásokra, amelyekre és ahogyan szükséges lesz. A veszélyek, amelyek legalapvetőbb infrastruktúráinkra leselkednek – a cybertámadás, a narkoterrorizmus, a radikalizálódás – egyre erőteljesebben jelentkeznek, és nem csupán nemzeteink biztonságára jelentett fenyegetésük miatt megkerülhetetlenek, hanem egyidejűségük okán is. Mindez azt igényli, hogy rugalmasságot építsünk be képességeinkbe és szövetségesi struktúráinkba.
– A NATO egyik állandó dilemmája a tehermegosztás, az Egyesült Államok, valamint szövetségesei közötti képességbeli különbségek kérdése. Hogyan ítéli meg az e szakadék áthidalására tett kísérleteket?
– A NATO politikai étvágya sokkalta globálisabb, mint amilyen képességekkel bír a globális cselekvésre. Prágában az akkor még 19 szövetséges tagállam elkötelezte magát amellett, hogy GDP-jük legalább két százalékát védelmi kiadásokra költik majd. Ma a kibővült szövetség 26 tagjának kevesebb mint a fele költ ehhez az arányhoz akár csak hasonló mértékben. Éppen ezért kevéssé vagyok optimista abban a tekintetben, hogy a szervezet a jövőben kiépítheti olyan kulcsfontosságú képességeit, mint a légi szállítás vagy a CBRN- (kémiai, biológiai, radiológiai és nukleáris) védelem. Ha szemügyre vesszük azt a bosszantó tényt, hogy az Európa földjén esett súlyos terrortámadások elsősorban nem szövetségi, hanem nemzeti válaszlépéseket váltottak ki, megállapítható, hogy ez egy igazán nyugtalanító tényező. Csak akkor történhet továbblépés, ha a tagországok őszintén akarják. Pontosan meg kell ítélnünk, hogy mit tett a szövetség a múltban, és milyen tevékenységet várunk tőle a jövőben. Komoly felelőtlenség lenne kizárólag a hagyományos háborús képességekre koncentrálnunk. Elég közelebbről megvizsgálni napjaink realitásait: az Afrikai Unió zászlóaljainak képességépítéséhez nyújtott segítséget Darfúrban, a kiképzőközpont-programot Irakban, a biztonságos környezet fenntartását a Balkánon vagy éppen a földrengés utókezelésében játszott szerepünket Pakisztánban. Afganisztánban a NATO szintén tevékeny részt vállal az ország stabilizálásában. Vagyis realistának kell lennünk. A legvalószínűbb kihívásokra és missziókra kell fókuszálnunk.
– A szélesebb nyilvánosság természetesen kevésbé felkészült azokra a változásokra, amelyekbe a NATO belefogott, s amelyek még rá várnak. Ezt az Irak és a terror ellen vívott háború kapcsán felszínre kerülő, szövetségen belüli feszültségek ékesen bizonyították. Ebben az együttműködésben milyen forgatókönyvek valószínűsíthetők a jövőben?
– A terror elleni harc nem csupán Irakról szól. Alapvetően mindannyiunk társadalmainak kihívást jelentenek az új idők transznacionális szereplői. Pontosan ez az, ami miatt a proaktívvá alakulás kulcsfontosságú. Meg kell előznünk a jövőbeli „Irakok” és „Afganisztánok” kialakulását, hiszen a kormányzat nélküli vagy kormányozhatatlan területek mindig a terrorizmus és a hozzá kapcsolódó egyéb jelenségek táptalajául szolgálnak majd. Nem vagyok nyugodt például Afrika egyes régióival kapcsolatban sem. Meg kell tagadnunk az érinthetetlenség jogát azoktól, akik valamilyen ideológia vagy vallás nevében ártatlanokat gyilkolnak – elferdítve azok eredeti tartalmát. Erőteljesen meg kell jelennünk ott, ahol a belső harcoktól terhes demokráciáknak szükségük van a segítségünkre a prosperitás és a felemelkedés megteremtéséhez.
– Mindezek után megosztaná velünk vízióját: hogyan képzeli el a NATO-t 2020-ban?
– A személyes véleményem az, hogy a NATO valószínűleg tovább bővül majd. Előrelép a proaktivitás irányába, és nagyobb szerepet oszt az egyesített nemzetközi műveletekre. Együttműködőbb lesz más nemzetközi intézményekkel, többek között az ENSZ-szel. Az új veszélyekkel szembeni szupranacionális együttműködéssé alakul. Az olyan missziók, mint amilyen a pakisztáni, megmutatták, hogy a szövetség már ma nem elsősorban a klasszikus háborús képességekről szól. A NATO meg fogja erősíteni felkészültségét a nem háborús körülmények közötti műveletek ellátására. Ha a szövetség sikeres akar lenni, a geostratégiai környezetet kell megmunkálnia. A vita következő szintje az lesz, hogyan alakulhatunk át a közös védelem szövetségéből a közös biztonság szövetségébe.
origo.hu
Rágyújtotta a férjére a sátrat egy szegedi asszony
