Vasárnap

Még ma se akarom elhinni, hogy így történt. Éppen reggelit készítettem a gyerekeknek, amikor a férjem megállt mögöttem, fölényesen mosolygott, és ezt mondta: „Lehúzom a redőnyt, Ilonka, végleg elhagylak benneteket, de nagyon kérlek, soha ne felejtsd el, hogy itt jártam, tudod, milyen érzékeny vagyok.” Először azt hittem, viccel, vagy becsavarodott. „Nyugodt lehetsz, azt nem is lehet elfelejteni” – válaszoltam, és kezdtem megteríteni az asztalt.
Másfél óra múlva a lépcsőházban álltunk, a liftajtónál. A kisebbik fiamat az ölembe vettem, Imrike pedig a szoknyámba kapaszkodott. Nem tudták, legfeljebb csak érezték, hogy valami nincs rendben. A férjem hívta a liftet, aztán megmarkolta a vállamat. „Nem is az a lényeg, hogy itt jártam, hanem önzetlenül letörtem egy darabot az életemből, ebből a hatalmas háztartási kekszből, és nektek ajándékoztam. Elfogyott, meghíztatok rajta!” A lift surrogva megérkezett, a férjem a lábával kitámasztotta a vasajtót, felemelte a bőröndjét. „Indulok, drága Ilonkám! Micsoda felemelő, boldog pillanat! Te nem így érzed?” Még mindig gyanakodtam, hogy csak színjáték az egész, és rögtön vége lesz. Elnevettem magam. „Jellemző, hogy számodra felemelő, hogy árvákat hagysz magad után!” Egy pillanatra elgondolkozott, aztán villant a szeme. „Senki nem számít, drága Ilonkám! A sors rám törte az ajtót, és magához szólított.”
– Apuci! – sikította Imrike.
– Apuci! – bömbölte a kis Misu.
Erre a férjem: „Meg se hallom, kicsikéim, apuci füle hét lakattal le van zárva!” Mire én: „Te utolsó, mocskos patkány!” Letette a bőröndjét, és szomorú arcot vágott, mint akit méltatlanul sértegetnek. „Ilonkám, kis rózsaszálam, erre semmi szükség. Könyörgöm, ne csinálj jelenetet. Egyébként is, tanuljatok meg ünnepelni!” Legyintett, és beszállt a liftbe. Ordítani kezdtem: „Légy átkozott, Tarkota Ede! Rogyjon rád a magas ég, és dögölj meg a születésnapodon!”
„Az élet gyönyörűűűűű!” – sivított a férjem hangja a liftaknából.
Letettem az ölemből a kicsit, lerogytam a földre, és keserves zokogásban törtem ki. A gyerekeim két oldalról verték a fejemet, tépték a hajamat, mintha én tehetnék bármiről is. A szomszédok kísértek vissza a lakásba. Tompa beszédfoszlányok lebegtek körülöttem, mintha víz alatt úsztam volna. „Kár szomorkodni, majd visszakullog, mert nincs hová mennie” – szólt valaki. „Tetszik látni, a tavasz se mindig vigasz” – súgták a fülembe. „Hohó! De nem is gyász!” – csattant egy férfihang.
Azóta ezerszer lepergett előttem annak a vasárnap reggelnek minden perce. Állítom, hogy amikor reggel nyolc óra után a férjem leült a reggelije mellé, meg sem fordult a fejében, hogy faképnél hagyjon bennünket. Talán akkor juthatott az eszébe, amikor elé tettem a két lágy tojást, a pirítóst és a lekvárt. Valahogy olvastam a gondolataiban. Miközben a tojást sózta, kanalazta, még azt tervezte, hogy délelőtt elviszi a gyerekeket moziba, de mire a lekvárt kente a pirítósra, már tudta, hogy veszi a kalapját, és agyő, le is út, fel is út, lesepri az asztalt. Rácsavarta a tetőt a lekvárosüvegre, a tányérját előzékenyen a mosogatóhoz vitte, aztán elment borotválkozni. Közben fejhangon énekelt: Valaki mondja meg, miért szép az élet, valaki mondja meg, miért nem… Amikor végzett, fogta a piros sporttáskát, a vajszínű bőröndünket, és pakolni kezdett. Szerintem akkor már azt is tudta, hogy soha többé nem megy be dolgozni a díszállat-kereskedésbe. Azzal is szakít. Isten veletek, zebrapintyek!
A javára legyen írva annak a tetves disznónak, hogy a fiairól soha nem feledkezett meg, igyekezett mindig hasznos ajándékokkal kedveskedni nekik. Imrike tizedik születésnapjára A női test rejtelmei című felvilágosító képeskönyvet küldte el postán. „Ebből tudni fogod, merről támad a gonosz!” – írta bele jellegzetes, előrebukó betűivel. A szívéhez közelebb álló Misut túlélést szolgáló eszközökkel látta el. A névnapjára például vegyvédelmi köpennyel és saválló csizmával lepte meg. A következő esztendőben azbesztsisakkal és sugárszűrő arcvédővel egészítette ki a felszerelést. Az ajándékot kísérő levélben ez állt: „Légy nagyon boldog, ha majd egyedül maradsz a Földön!”
És mondok még valamit. Azelőtt soha nem kent lekvárt a pirítósra.