Balkáni Budapest

Ha időről időre felbukkan a nyugati sajtóban, hogy Magyarország és Budapest a balkáni régióba tartozik, rendszerint önérzetesen visszautasítjuk a vádat. Való igaz, a magyar főváros évszázadok óta a nyugati kultúrkör része (is). Egyetlen baj van csupán: a külföldiek nem így látnak bennünket, és erről mintha nem igazán akarnánk tudomást venni, bármennyire is bizonygatják ismerőseink, rokonaink, barátaink.
Vegyünk példának okáért egy nyugati turistát, aki Ferihegyen kezdi az ismerkedést Magyarországgal. Egészen a legutóbbi időkig fémpénzzel működtek a csomagok elszállítására szolgáló reptéri kocsik, így aztán az utasok húzták-vonták bőröndjeiket. Vajon a külföldiek százforintost hordoznának a zsebükben? A zöldfolyosón túl megszaporodnak a gondok. Az érkezési oldalon egyetlen pénzváltó működik elképesztően rossz váltási árfolyammal. A városba jutni sem könnyű, mivel Ferihegyről nincs metró- vagy gyorsvasút-összeköttetés a városközponttal. Viszont van BKV-busz, amelyre éppen fel lehet kapaszkodni a tömött bőröndökkel, de akkor a koldusok, fetrengő, bűzös hajléktalanok láttán már Kőbánya-Kispest metróállomáson kultúrsokk éri gyanútlan utazónkat. Utazhat persze taxival is a belvárosba, ebben az esetben garantáltan becsapják (ne legyünk igazságtalanok, száz taxisból kettő lesz annyira málészájú, hogy nem tizenötezer forintot kér a fuvarért). A megoldás a minibusz. Fél óra várakozás után megérkezik egy zsebre vágott kézzel lófráló sofőr, aki szemmel láthatóan nem szolgáltat, hanem szívességet tesz. Unott hangon bemondja az utcákat, tereket, aki nem beszél magyarul, feszülten figyel, rajta-e a sor. Végül megadatik neki, hogy fürgén a sofőr után eredhessen, és végre megindulhasson a hőn áhított belvárosba.
Az Üllői úton végeláthatatlan sor jelzi, hogy a Demszky Gábor nevű főpolgármester önkormányzati választásra készül. A külföldi utazó talán nem is tudja, de a nyár közeledtével rendszerint teljesen felforgatják Budapestet. Lepattant épületek, szmog, eldobott csikkek, unott arcok és tompaság jelzi, hogy a magyar fővárosban járunk. Az autósok egymással versengve vágnak egymás elé, nemigen tisztelik a másikat. Agresszív nyomulás, beintések, rosszkedv és erődemonstráció. Végre megérkezünk a szállodába, és egy pillanatra elfeledkezünk arról, hogy egészen mostanáig nem láttunk egy négyzetméter szabad felületet, ahová az éjszaka homályában suhanó anonim elkövetők nem fújták fel a maguk kriksz-
krakszait. Demszky művésznek tartja a rongálókat, más szóval: szabad kezet adott a csőcseléknek.
A bajok este sokasodnak, amikor emberünk sétálni indul. Miért ne menne a Váci utcába, hiszen a térkép tanúsága szerint mindenfajta értelemben ez a főváros központja. Mint a Csupasz pisztoly című vígjáték Frank Drebin felügyelőjének, neki is valósággal ököllel kell kiverekednie a továbbhaladás jogát. Alkalmi árusok, prospektusokat osztogató cicababák, álmosollyal suhanó harekrisnások pályáznak a turisták pénzére és lelkére. Néhány lépésnyire a korzózó rendőröktől prostituáltak kínálják bájaikat lényegre törő angolsággal. Egy bolt bejáratánál bő inges műbetyár üldögél unott arccal. Az üzletek rendszerint üresek, annál többen ülnek a kávézókban, ahol az árak nyugatiak, a kiszolgálás viszont mélykeleti.
Budapesten minden árucikket fiatal lányokkal próbálnak eladni. Rövid életük viharaiban megtépázott, a vevőket megvető pillantással méregető tizennyolc éves plazacicák az árusok mindenfelé. A magyar fővárosban nem pincért keresnek, hanem jó lábú nőket. Nem tapasztalt kereskedőt, hanem mély dekoltázsú libákat. Nem szakembereket, az adott kereskedelmi terület ismerőit, hanem egymással beszélgető lánycsordákat. Nyugati emberünknek olyan érzése támad, mintha a tulajdonosok valamiféle szexuális kisugárzástól remélnék árucikkeik értékesítését. Vagy ez nem is fontos, csak a puccos üzlet, ahol mindenféle mellékkeresetet vígan le tudnak írni?
Üljünk be egy vendéglőbe! Már amelyik nincs rajta az amerikai és brit nagykövetség hivatalos feketelistáján. Magyar étterem akad jócskán, de sokat kell keresgélni, ha szolid árakért honi ételre vágyunk. Ha nincs szerencsénk, olyan pincérrel hoz össze a sorsunk, aki nem pusztán becsap sok-sok ezer forinttal, de meg is alázza a „nagyképű, nyugati palit”. Hiszen mindenki „köcsög”, aki nem beszél magyarul, mit akar a jó modorával meg a vasalt nadrágjával, jól meg kell vágni, hogy észhez térjen egy kicsit a csávó! Ha nem fizet, kap egy kis kíséretet a bankautomatáig, majd meggondolja kétszer, kivel szívózzon.
Ebben a városban a közérdeklődésre számot tartó épületek a XIX. század végén épültek. A Parlament, az idén száztíz éves Népszínház, az impozáns hidak, a vásárcsarnokok egytől egyig a múlt dicséretét zengik. Szinte felfoghatatlan, hogy adott egy csodálatos panorámájú, Duna-parti főváros, ahol nem veszik a fáradságot, hogy megörökítsék az ezredfordulót. A jó szándékú kezdeményezések kisszerű vitákba torkollanak. Ha egy kormány vagy önkormányzat fontosnak tartja a főváros szellemi színvonalának emelését, azonnal elszabadul a pokol. Záporoznak a kérdések: miért éppen oda építették a Nemzeti Színházat, nem sovinizmus-e turulmadaras emlékművet állítani?
A meddő politikai viták helyett nyugati turistánk inkább arra kíváncsi, miért kutyagumis az új cipője, pedig még csak néhány lépést haladt a kormos falú belvárosi utcácskában. Erre a kérdésre nehéz válaszolni, maradjunk annyiban, hogy alighanem a gazdik mentálhigiénés színvonala manifesztálódik kedvenceik nagyvárosi trágyázásában. Az éjszaka jótékony leple alatt Budapesten virágzik a szervezett bűnözés. Nem leplezetlenül, hanem nyíltan, mindenfajta szégyenérzet nélkül folynak a sötét üzelmek. Külföldi és magyar gengszterek veszik birtokukba az éjszakai életet, ha szórakozni vágysz, előbb-utóbb beléjük botlasz. Lehet, hogy a külföldi turistát jó akaratú emberek óvatosságra intik. Elmondják, hogy egy népszerű rockzenekar vezetőjét mindössze azért verette meg izomagyúakkal egy „vállalkozó”, mert az a gázsiját követelte. A volt válogatott labdarúgót halálra rugdosták az utcán, de a gyilkosok ma sem ülnek börtönben, nem töltik életfogytiglani büntetésüket kenyéren és vízen. A brit turista magasnak találta a taxi fuvardíját, nosza, az imént még nyájas sofőr segítséget hívott, és agyba-főbe verték áldozatukat. Kétfajta valóság létezik: a Budapest hallatlan biztonságáról szóló hivatalos jelentések és a megdöbbentő történetek, amelyekkel csak azért nem szembesülünk, mert itthon vagyunk, beszéljük a nyelvet. De gondoljunk csak bele, mi történik, ha egy turista – akinek a tájékozatlansága az egyetlen bűne – történetesen rossz bárba ül be, vagy nem kérdezi meg előre a viteldíjat!
És még csodálkozunk, hogy nyáron a fél ország kitelepül Horvátországba. Hogy a szakemberek nem értik, miért nem működik a belföldi turizmus. Valójában az a csoda, hogy még mindig ennyien jönnek Budapestre. Igaz, a hírek szerint a magyar főváros – újságolják büszkén turisztikai szakemberek – egyre népszerűbb a legény- és leánybúcsúra készülő fiatal britek körében. Valóban, egyre gyakrabban látni focimezben pózoló részeg angolokat, akik alighanem azért jönnek hozzánk, mert – gondolják joggal – ebben a kedves balkáni városban kellemesen ellazulhatnak.
Ez a jövő? Budapest, a kocsmaváros? Én nem lennék büszke arra, hogy a tehetősebb, igényesebb külföldiek elmaradoznak, mi pedig pincérnemzetként tartjuk a markunkat az egyébként megvetett, palimadárnak nézett külföldieknek.