Hihetetlennek hangzik, hogy egy állam szisztematikusan elrabolja egy másik ország polgárait. Mégis tény, hogy évtizedeken keresztül ilyen emberrablásokat hajtottak végre az észak-koreai titkos ügynökök. Körülbelül tíz évvel ezelőtt derült ki, hogy bizonyos eltűnt emberek az észak-koreai emberrablás áldozatai lehettek. Ez ma is a japán diplomácia egyik legsúlyosabb problémája. Manapság hallani olykor az úgynevezett hatoldalú tárgyalásokról: Japán, Amerika, Oroszország, Kína, Dél-Korea és Észak-Korea küldöttségei elsősorban a nukleáris fegyverek ügyét vitatják meg. Azért nem halad előre ez a tárgyalás, mert az Észak-Koreát érintő másik kényes kérdésre még nincs megnyugtató válasz. Eddig a nyugati sajtó (beleértve a magyart is) nemigen foglalkozott ezzel a problémával, de most már az amerikai kongresszusban is felvetődött a kérdés. Észak-Korea a hetvenes években kezdte meg emberrabló akcióit: a túszejtők főként japán fiatalokra vadásztak a Japán-tenger partvidékén. A szakértők véleménye szerint az lehetett az egyik céljuk, hogy ügynökeik kiképzésében alkalmazzák őket a japán nyelv és kultúra tanítására, vagy hogy Japánról szóló információkat elemezzenek. A másik céljuk pedig az, hogy a kiszemelt, lehetőleg egyedülálló ember elrablása után egy észak-koreai ügynököt bejuttassanak Japánba az áldozat személyi okmányaival.
Értesülésünk szerint az utóbbi évtizedekben eltűnt emberek közül több mint száz személy lehet emberrablás áldozata. Ez a megdöbbentő ügy 1997 körül bukkant fel először a japán sajtóban. Ugyanis információ szivárgott ki Észak-Koreából arról, hogy némelyik eltűnt japánt látták Phenjanban. A szigetország diplomáciája nagy sikerként könyveli el, hogy 2002 szeptemberében Koidzumi Dzsunicsiró miniszterelnök Észak-Korea fővárosába látogatott – ahol először járt japán kormányfő a második világháború óta –, és Kim Dzsongillal aláírta az úgynevezett phenjani jegyzőkönyvet. Ez alkalommal az észak-koreai diktátor elismerte 13 japán személy elrablását, persze hangsúlyozva, hogy az efféle cselekmények csak néhány túlbuzgó pártaktivista önálló akciói voltak, amelyekről nem volt tudomása a kommunista vezérnek.
Ezzel hatalmas politikai lépést tett a japán miniszterelnök. A küldöttség hazatérése után tájékoztatták a hozzátartozókat az elrabolt emberek sorsáról, mindarról, amit az észak-koreaiaktól megtudtak. Az áldozatok közül nyolcan meghaltak. Az elhunytak listáján Jokota Megumi neve is szerepel, aki az Amerikába látogató Jokota Szakie asszony leánya volt. Koidzumi történelmi látogatása után egy hónappal öt japán hazatérhetett, először csak „rövid látogatásra” huszonöt év után. A szigetországi közvéleményt rendkívüli mértékben foglalkoztatta az ügy.
Haszuike Kaoru 1978-ban húszéves egyetemista volt, Tokióban tanult. A nyári vakáció idején hazautazott a Japán-tenger mellékén fekvő Niigata megye Kasivadzaki városába. Idejének jó részét együtt töltötte barátnőjével, Okudo Jukikó huszonegy éves kozmetikussal. Július 31-én alkonyatkor kettesben sétáltak kedvenc helyükön, a tengerparthoz közeli ligetben. Hirtelen felbukkant öt ember, a szerelmespár arcára kendőt szorítottak, amitől azonnal elkábultak. Zsákot dobtak rájuk, majd csónakba tették őket. A nyílt tengeren nagy hajó várta őket, oldalán különös japán betűkkel – de mindez csak félrevezetés volt. A tengerjáró Észak-Korea felé indult. Kaoru biciklije a könyvtár parkolójában maradt.
A férfit és a nőt elkülönítették egymástól. Észak-Koreában már nem bántalmazták őket. A kezdeti sokkos állapot után lassan belenyugodtak sorsukba. Intenzíven tanították nekik a koreai nyelvet és a koreai kommunizmus ideológiáját – gyakorlatilag agymosáson estek át. A külvilágtól elzárt környezetben éltek, valamivel jobb körülmények között, mint az átlag észak-koreaiak, s pár év múlva újra találkozhattak. „Az elrablás után egyetlen örömöm az volt, hogy újra találkozhattam a barátnőmmel” – nyilatkozta utólag Japánban Kaoru. Összeházasodtak, két gyermekük született. Kaorunak az volt a feladata, hogy az egyik észak-koreai intézetben japán híreket fordítson és elemezzen. A környezetükben nem mondhatták meg a többieknek, hogy ők japánok, azt kellett hazudniuk, hogy Japánban született koreaiak. Saját gyermekeiknek sem mondhatták el az igazságot.
Az információk észak-koreai korlátozása miatt őket is meglehetősen váratlanul érte Koidzumi miniszterelnök látogatása. Aztán az észak-koreai hatóság közölte Kaoruékkal, hogy hazatérhetnek látogatóba. Végül 2002 októberében öt elrabolt személy, azaz Kaoru és Jukiko, egy másik házaspár, valamint Szoga Hitomi ápolónő különgéppel hazaérkezett több mint negyed század után. A japán sajtónak köszönhetően nagy nyilvánosság előtt zajlottak a drámai események. A hazai sajtó és a lakosság igen együttérzően fogadta a hazatérőket. Megérkezésükkor Kaoru és a többiek még kabátjuk hajtókáján hordták a kommunista párttagság jelvényét. Két hét múlva hozzátartozóik és a japán közvélemény nyomására levették e jelvényeket. És úgy döntöttek, többé nem mennek vissza Észak-Koreába. Ám az igazi probléma csak most következett: a gyermekeik ott maradtak a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban túszként. Megint hosszadalmas huzavona kezdődött Japán és Észak-Korea között. Ráadásul azok a hozzátartozók, akikkel közölték elrabolt szeretteik halálát, konkrét bizonyítékot kértek a japán kormányon keresztül. Erre az észak-koreai illetékesek hamis papírokat küldtek. Több mint másfél éves tárgyalások után Koidzumi 2003 májusában másodszor is meglátogatta Kim Dzsongilt. Ezt követően a miniszterelnök gépét kísérő repülővel Japánba érkezhettek végre Kaoruék és a másik házaspár gyermekei is, összesen öten, akik ma már japán iskolába járnak. Kaoru koreainyelv-tudását felhasználva könyveket fordít és tanít. Lassan, de fokozatosan visszailleszkednek a japán társadalomba.
Kaoruénál jóval bonyolultabb Szoga Hitomi esete. A 19 éves ápolónőt 1978-ban rabolták el édesanyjával együtt az ugyancsak Niigata megyéhez tartozó Szado szigetéről. Édesanyjával nem is találkozott többé, holléte ismeretlen. Amikor Észak-Korea vezére elismerte az emberrablást, akkor sem derült ki, mi lett a nő sorsa. Hitomi Kaoruékhoz hasonlóan megtanult koreaiul, és japán nyelvet kellett tanítania. Megismerkedett egy amerikai férfival, aki angolra tanította. Öszszeházasodtak, két lányuk született. Hitomi hazatért Koidzumi miniszterelnök első látogatása után, ám férje és a gyerekek a második miniszterelnöki látogatás után sem tudtak Japánba utazni. Kiderült, hogy Charles Robert Jenkins az amerikai hadseregből dezertált Észak-Koreába még a koreai háború utáni években. Formálisan tehát amerikai állampolgár, és ha Japánba utazna, letartóztatnák mint katonaszökevényt a szigetországban állomásozó amerikai hadsereg követelésének megfelelően. Az sem volt bizonyos, hogy a kommunizmussal rokonszenvező amerikai valóban Japánban kíván-e élni.
Végül nem a szigetországban, hanem Indonézia fővárosában, Jakartában találkoztak majdnem két év távollét után. Egy hét múlva Japánba érkeztek Hitomi gyermekei és férje. Jenkins jelentkezett hadserege parancsnokságán, és szerencséjére vagy valami alku folytán viszonylag könnyű büntetéssel megúszta a dezertálást. Még Amerikába is eljuthatott. Most a Szado szigetén él az egész család. Hitomi anyjának sorsa mindmáig ismeretlen.
Jokota Megumi élénk, vidám kislány volt. Akkor rabolták el, amikor hazafelé tartott az iskolából 1977 novemberében. Nem valószínű, hogy előre kiszemelték, mert még csak 13 éves volt. A rendőrök szerint valószínűsíthető, hogy látta egy másik ember elrablását. Ma is rejtély övezi megtámadásának okait és körülményeit. Mindenesetre a szülei kétségbeesetten keresték, mindhiába. Az elrabolt emberek hozzátartozóinak szövetsége szerint a japán hatóságok régebben azt közölték velük, hogy emberrablásról nincs tudomásuk, az eltűntek saját elhatározásukból ismeretlen helyre távoztak vagy öngyilkosságot követtek el. Japán nem kis ország, így ez a magyarázat elfogadhatónak tűnt. De a családtagok biztosak voltak benne, hogy nem ez történt. Ha valóban ennyi emberrablást hajtottak végre az észak-koreai ügynökök, akkor a hozzátartozók véleménye szerint ez a japán tengermellék védelmének elhanyagolását jelenti, amit a hatóságok nyilván nem ismerhettek be.
Hitomi találkozott Megumival Észak-Koreában, egy helyen tartották őket. Hazatérése után a következőképpen tolmácsolta Jokota aszszonynak lánya szavait: „Amikor elrabolták Megumit, az észak-koreai hajón, a sötét tengeren így kiabált sírva: »Segíts anyám, segíts!«, s hevesen kaparta a kabin falát.” Koidzumi miniszterelnök első látogatását követően a hozzátartozók Észak-Koreában készült fényképeket kaptak eltűnt családtagjaikról. Megumi elrablását követő képe is köztük volt. Rettenetes félelem és aggodalom látszik az arcán. A fotótól majd megszakadt a Jokota házaspár szíve, megérezték, hogy a kegyetlen sors megváltoztatja az ember személyiségét.
Koidzumi első látogatása után a japán illetékesek közölték a Jokota házaspárral, hogy az észak-koreai hatóság szerint Megumi pár évvel ezelőtt öngyilkos lett, volt férje újból megházasodott, de van egy 18 éves lánya (aki a Jokota házaspár unokája volna). Nem csak Megumiról volt szó. Rajta kívül még hét ember elrablását ismerik el az észak-koreaiak, de mindegyik áldozat furcsa balesetben halt meg, és a legtöbb sírját az árvizek megsemmisítették. Jokotáék nem nyugodtak bele. A diplomáciai úton kért bizonyíték gyanánt az észak-koreai hatóságok többek között egy csontmaradványt küldtek Japánba. A DNS-vizsgálat azonban kimutatta, hogy a csontnak nincs köze a családhoz. Ezért nem hiszik el a szülők, hogy lányuk halott. Phenjanban élő unokájukkal sem tudtak találkozni eddig, ráadásul az észak-koreai propaganda igyekszik felhasználni az unokát.
Nemrég új tényre derült fény: Megumi volt férje is emberrablás áldozata, Dél-Koreából rabolták el. Ez a dél-koreai illetékeseket is érdekeltté tette, ezért kihallgatták az elrabolt dél-koreai 80 éves anyját. Megszervezték a hozzátartozók találkozását a Jokota házaspárral mind a két országban. Dél-Koreában igen kényes témaként, óvatosabban kezelik az emberrablás ügyét, pedig állítólag ott is több százra tehető az áldozatok száma.
Az emberrablási ügy nagy figyelmet keltett a japán társadalomban, a könyvesboltok polcait elárasztják a témával foglalkozó könyvek. Az eddig ismeretlen kommunizmus világáról már a japánok is megfelelően tájékozódhatnak. Jokota Szakie amerikai látogatásáról hazatérve találkozott a japán kormány magas rangú képviselőjével, és azt kérte, hogy a G8-ak következő csúcstalálkozóján is hozzák szóba az elraboltak ügyét. Észak-Korea állítása ellenére a hozzátartozók nem hiszik el családtagjaik halálhírét, az eltűnt személyek közül feltehetően többen élhetnek még a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. A legújabb értesülések szerint nemcsak japánokat és dél-koreaiakat raboltak el, hanem több más ázsiai ország, sőt Kelet-Európa állampolgárait is.
origo.hu
Gólyafiókák életét mentették meg Kocséron – videó
