Lövése sem volt

A Nobel-díjas német író, Günter Grass egy múlt héten megjelent interjúban először beszélt arról, hogy a Waffen-SS soraiban szolgált a második világháború végén. A kérdéses alakulat története azonban nehezen egyeztethető össze Grass emlékezetével. A vallomás több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. A német történelem önjelölt „élő lelkiismerete”, a „múltfeldolgozás ikonja” az inkább jobboldalinak számítható Frankfurter Allgemeine Zeitungban tárta fel, hogy ifjúkorában az SS kötelékében harcolt. Az első, ami többeknek szemet szúrt, Grass vallomásának időzítése volt, hiszen alig néhány héttel önéletrajzának megjelenése előtt leplezte le magát. Nem véletlen, hogy néhányan egyszerű marketingfogást emlegettek, hiszen ma mindenki Grassról beszél, amúgy pedig jóval csekélyebb visszhangot váltott volna ki a könyve.
Másnap az is kiderült, hogy Grass a 10. SS-páncéloshadosztály állományába tartozott, amelyet a késő középkorban a Habsburgok szolgálatában álló délnémet zsoldosvezérről, Georg von Frundsbergről neveztek el. (Az 1473 és 1528 között élt Frundsberg szobra megtalálható a leghíresebb német hősök emlékére Regensburg mellett létrehozott Walhallában, neki tulajdonítják a „sok ellenség – nagy dicsőség” mondást.)
Grass vallomását követően elsőnek az a kérdés merült fel, miként volt képes eddig titokban tartani, hogy a Waffen-SS állományába tartozott. Hiszen évek óta kutatható a Németországot megszálló amerikai csapatok által a hadifoglyok kihallgatásakor felvett, ma Berlinben tárolt iratanyag, amelyből fehéren feketén kiderül, mely egységben szolgált a későbbi neves író. Ráadásul a Frundsberg hadosztály tagjainak – mint a legtöbb német alakulatnak – nemcsak bajtársi közössége, hanem jól működő keresőszolgálata is volt, amely megpróbált utánajárni a hadosztály történetével kapcsolatos minden apróságnak. Márpedig a több mint hatvan évvel ezelőtti katonák számára évtizedeken át éppen Grass volt az egyik első számú ideológiai ellenfél. Így kapóra jött volna nekik, ha rég kijelenthetik az író-politikusról, hogy ő is egy volt közülük. (Grass a hatvanas években elkötelezte magát az SPD balszárnya mellett, azóta minden választáson kampányolt pártjának, még akkor is – amint az tavaly történt –, amikor már minden más neves értelmiségi kiábrándult Schröderből.) Mivel az SS-hadosztályok képezték a német védelem és támadások súlypontját, az eredetileg 19 513 fős alakulat állománya a harcokban többször is a felére, kilenc–tízezer főre zsugorodott. Grass is ír zászlóalja borzalmas veszteségeiről. A nagy fluktuáció miatt elképzelhető, hogy az utolsó hónapok zűrzavarában senki sem emlékezett az íróra. Ráadásul, érvelnek egyesek, vallomása éppenséggel nem teheti népszerűvé Grasst a maga „köreiben”.
Nem tűnik alaptalannak Helmut Karaseknek, az egyik legtekintélyesebb német irodalomkritikusnak a véleménye, aki szerint biztosra vehető, a Nobel-díjat „nem adományozták volna olyannak, akiről tudják, hogy ifjúkorában a Waffen-SS tagja volt, és ezt sokáig elhallgatta”. Sokak számára azért érthetetlen Grass hosszú hallgatása, mert a Frundsberg hadosztályhoz nem kapcsolhatók olyan rémtettek, amelyek megmagyarázhatnák a titkolódzás okát. Ráadásul mennyivel hitelesebben szólhatott volna a nemzetiszocialista ideológia fiatalokra gyakorolt vonzerejéről, ha rég bevallja: élete egy korszakában őt is elcsábította. A Frundsberg hadosztály felállítása 1943 elején kezdődött a franciaországi Charente-ben, az újoncok átlagéletkora akkor 18 év volt. Júniusban Nagy Károlyról nevezték el az alakulatot, amit Hitler október 3-án kiadott úgynevezett Führerbefehlje Frundsbergre változtatott.
Az eredetileg az angolszász hatalmak észak-franciaországi partraszállásának visszaverése céljából felállított hadosztályt 1944. március végén átdobták Észak-Ukrajnába testvéralakulatával, a 9. SS-páncéloshadosztállyal együtt. Itt egészen június 11-ig harcolt, amikor Hitler parancsára a nyugati frontra szállították. A hadosztály június végétől Normandiában küzdött, egy része elkerülte a bekerítést, mert augusztus közepén sikeresen kitört a falaise-i zsákból. A II. SS-páncéloshadtest maradványát – a hadtestet a Hohenstaufen és a Frundsberg hadosztály alkotta – feltöltés céljából Hollandiába küldték, ahol kulcsszerepet játszott a nyugati fronton aratott utolsó német győzelemben, a Market Garden ejtőernyős vállalkozás megállításában. (Némi sziruppal leöntve ezt a hadműveletet dolgozta fel A híd túl messze van című amerikai film.)
Miként az egész Waffen-SS, ez a hadosztály is képtelen volt önkéntesekből pótolni a Normandiában és Hollandiában elszenvedett veszteségeket 1944 októberében, amikor Grass megérkezett a Frundsberghez. A haditengerészet és a légierő feleslegessé vált állományát éppen úgy besorozták a háborúban összesen 900 ezer fősre felduzzasztott Waffen-SS-be, mint a közép- és kelet-európai népi németeket. A magyarországi németek közül is százezren harcoltak soraiban, szinte minden SS-alakulatban megtalálhatók voltak.
A Frundsberg 1945 januárjában az elzászi Colmar térségében harcolt. Ezt követően átdobták Elő-Pomerániába, ahol Stettin (ma Szczecin) térségében vetették be a Felix Steiner vezette III. SS-páncéloshadtest kötelékében. A hadosztályt április közepén átvezényelték Cottbus–Spremberg térségébe, ahol április 19-én bekerítették a szovjet csapatok. Ekkor az lett volna a hadosztály feladata, hogy nyisson folyosót Berlin irányába. Ha az elgondolás sikerül, valóban előállhatott volna a Frankfurter Allgemeine által megfogalmazott paradoxon: Grass kiszabadíthatta volna Hitlert.
A bekerítésből megkísérelt kitörés közben sebesült meg Grass április 21-én. Az utolsó napokról szólva nehezen hihető kijelentést tesz az író, amikor azt állítja, egyetlen puskalövés nélkül vészelte át a háborút. Fegyvere elsütését már a kiképzés során sem kerülhette el, az pedig szinte elképzelhetetlen, hogy ne került volna tűzvonalba a legvéresebb, az alakulatot szinte teljesen felmorzsoló harcok közepette.
Németországban most elsősorban nem fiatalkori ballépése miatt bírálják Grasst, hanem azért, mert múltja elhallgatása közben kíméletlenül bírálta ideológiai ellenfeleit, állandóan felszólítva őket múltjuk feltárására és a vele való szembenézésre. Erre emlékeztetett az ismert müncheni történész, Michael Wolffsohn, aki azt kérte számon az írón, miért hallgatott, amikor 1985 tavaszán a náci múlt tisztára mosásával vádolták Helmut Kohlt és Ronald Reagant, mert meglátogatták azt a bitburgi temetőt, ahová – mint majd minden más németországi sírkertbe – a Waffen-SS katonáit is eltemették. Nem véletlen, hogy a CDU szintén nehezen emészti meg nemcsak Grass korábbi hallgatását, hanem az olyan kijelentéseit is, miszerint „ott volt nekünk Adenauer, borzalmas, minden hazugságával, az egész katolikus dohossággal. Az akkor propagált társadalmi modellt olyan fokú nyárspolgárság jellemezte, amilyenre még a nácik idejében sem volt példa.”