Gaudium Dei

Ahogy cserződött a vén Jezovics, egyre jobban rádöbbent lénye alapvető hiányosságaira – magyarán látta, milyen hülye. Zseniális, elbűvölő, virtuóz, kacagtatóan charme-os, szeretni való és maga fennen szerető lény – de hülye.
Mert nem tud örülni.
Hány ilyen ember akad, nem is kell hozzá költőnek lennie, aki jól munkálkodik, él, segít az emberiségen, prófétáskodik, családot tart fenn – de az elemi örömet nem ismeri.
Pedig az öröm szent dolog.
S Jezovics, miközben végighandabandázta már a világot, a történelmet, a vallásokat és a magyar lakosságot, ha magára maradt, összecsuklott, mint a meglőtt paripa. Elnyúlt.
Hiszen végeredményben Istent kereste, s nem lelé honját e hazában. Tessék elhinni, kérem szépen, hogy Isten minden. Nem csak, ahogy jótét vallásaink szokták mondani és tanítani, s a nyájas plébánosok elsusogják nékünk az ismétlődően egyszerű templomi szertartásokon, suttogó gyóntatószékben, kongreganista rádióműsorokban. Ha nehéz is tudomásul venni: Isten – minden. Csak így. Egyszerűen.
Isten pedig boldog. Hiszen valószínűleg nem is egyszerűen egy emberi lény, egy antropomorf szakáll vagy netán hórihorgas hegymagasságú emberparittya, aki milliárd nemzedéket lő ki a világmindenségbe, hogy beletaláljon egy jókora állócsillagba, hanem fölfoghatatlanul egyszerű, mint egy pohár víz, amelyet szomjunkra meg kell innunk. Összlény, aki még huncut személyességét is véka alá rejti. Nyilván véghetetlen sok emberi filozófia foglalkozott vele már az évezredek titokzatos folyamán, Isten nem ez. Isten – minden.
Csakhogy Istennel találkozni is kell, nem csak rágondolni. Mérhetetlen sok ember van úgy vele, hogy egyszerűen rágondol. Ez se rossz! Félreértés ne essék. Ez is erős kapocs! Rengetegen vannak úgy, hogy elbeszélgetnek vele, mint egy tehetősebb szomszéddal, aki időben kölcsönözni tud egy kis dohányt, ha nagy bajban van a család. Jó ez, jó ez. Megbízható bank, megbízható fedezet, enélkül nem is nagyon lehetne élni. Megint csak számtalan ember válságainak nagy orvosát látja benne, akit időnként, talán titokban, fölhívnak és fülébe suttogják tüneteiket. Kell ez. Kell ilyen Isten. Főorvos úr, aki a nagyvizit idején rábólint titokzatos betegségeinkre. Bekötöz, vagyis „angyalainak parancsol felőled”, kötözzenek be, óvjanak, gyógyítsanak. Isten főorvoskát nagyon sokan szeretik – erre van, gyógyítson, segítsen.
De Isten más. Minden.
Utóbbi időben Jezovics úgy látá, a sors sejtrendszerében meg kell nyugodni, olykor csöpp boldogságot, örömöt is kell érezni azáltal, hogy vagyunk.
Jezovicsnak úgy adatott, hogy – öregedvén – nem ő lett a legelső ember a birodalomban. Már csak családja miatt sem, hiszen tizenhét unoka mellett nem kell a főhelyet keresni, nem kell a legbölcsebbnek lenni, nem kell mindent jobban tudni, mint családtagjai. Oly szép és okos unokák sodródnak a főhelyre, akik örömük fiatalságánál fogva önfeledtebben játsszák el a helyi kisisten szerepét, jobb angyalkák, ügyesebb szentek, önfeledtebb lelkek.
De miért? Hova tűnt Jezovics istenkirálysága, vénhedt bölcsessége, hogy akarnak saját osztálytársai, családtagjai a kis hercehurcájukkal a főhelyre furakodni?
Ám a véletlen – „Isten szempillantása” – egybezárta Nógrádban azt a tájat, melybe Jezovics tornácos házával betelepülhetett Isten közvetlen közelébe. Ahogy sohase gondolta volna.
„Jó nekünk itt lennünk” – mondták Jézusnak a tanítványai, midőn elbűvölte őket a hegyen. „Építsünk sátrat… neked egyet, Mózesnek egyet, Illésnek egyet…”
S építettek.
Szandaváron. Szandán, hisz a két községecske egybe van építve. Ott nézdegél a nagy-vén Jezovics az őszre boruló nyári levegőbe. És látá a madarakat. A csivogókat, a röpdösőket, s egyhamar megtanulta, örülni kell. S örülni mélyen, igazán csak Isten által lehet. Azzal, amivel Isten megajándékozza az embert. Ez fontosabb, mint a hittudomány, a Talmud és a Biblia együttvéve, a világ gótikus építményei vagy az einsteini relativitáselmélet. Az öröm.

Cinketánc
„Valami elképesztő égi táncban
huszonhat lengő cinke kavarog
sárga mellényű fénylő-kék ruhában
csiveg-morog riad ráng és hurok
alakban szállnak főn-kavarta bálban
alul kibújik fönt meg behasal
csöppen-csereg valami buta dal
csippen a csőrén már az üvegen
kaparászik hogy közelebb legyen
van akiben már nincs türelem
fehér pofája a füléig ér
ha van füle egyáltalán ledér
s makrancos arccal egyre néz felém
ily zuhanásban stukák nem repültek
egy mozdulatban egyikük sem ül meg
csüng rebben nyíl vehencél és forog
– én meg boldog vagyok.”