Levél egy Kossuth téri tüntetőtől

Napok óta állok esténként a Kossuth téren. Nem vagyok szélsőjobboldali. Sőt egyre inkább csömöröm van magától a politikától is. Törvénytisztelő állampolgár vagyok, tántoríthatatlan híve az alkotmányos demokráciának. Keresetem csaknem felét fizetem be adóként az államnak, és a maradék 20 százalékát fogyasztási adóként teszem le a köz oltárára. Számos gyermekemet nevelem – reményeim szerint – hazám hasznos polgárává.
Konfliktuskerülő ember vagyok, az agresszió puszta látványa is iszonyodással tölt el. Napi legalább tíz órát töltök munkában és újabb négy órát ingázással… Napok óta állok esténként sokezredmagammal a Kossuth téren. Nem azért, mert osztatlanul tetszenének a Hyde Park-szerű alkalmi (alkalmilag eszement) szónoklatok. Nem azért, mert egyetértek azzal, hogy levitézlett közszereplők vagy szerepüket soha eljátszani nem tudó félreszorítottak politikai homokozójához asszisztáljak. Nem azért, hogy az onnan közvetítő román televízió nézőit hergeljem a „nagymagyarországozással”.
Azért állok ott sokezredmagammal, mert nem tehetek másként. Mert ha homo politicus nem vagyok is, homo eticus igen: az erkölcsi kényszer tart a téren. A szégyen tart a téren, amit hazám miniszterelnökének szánalmas és szánalomra nem érdemes viselkedése vált ki belőlem is. A szégyen a határon túli magyarság sorsára hagyása miatt, a már külföldön is elhangzó hazugságok miatt.
Olvasó és gondolkodó ember vagyok. Régóta éget a szégyen, hogy hogyan szocializálják a rövid távú, vak önzésre választópolgár-társaimat, s hogyan vezetgetik őket orruknál fogva.
Állok a téren sokezredmagammal a becsapottakért.
Médiafogyasztó, ám gondolkodó ember vagyok. Régóta fáj, hogyan terelgetik a félelem pórázán az arra hiszékenyeket, azt sugallva, hogy már a szabadságjogok gyakorlása is életveszélyes, s hogyan vész el a polgári öntudat és civil kurázsi kies hazánkban. Állok tehát a téren a megfélemlítettekért is.
Aztán hazafelé, amíg megyünk ki a városból, a hidakon, a villanyoszlopokon szocialista és szabad demokrata plakáterdő néz velem farkasszemet. És nézem, hogyan hintálja a szél az orvosok ügyeleti díját, a gázár-kompenzációt, a tanárok óradíját s persze a gyerekeim cipőjét, ruháját, nyaralását.
Nézem, és arra gondolok: holnap is ott állok majd a téren sokezredmagammal, s azon tűnődöm: mikor fog ott állni az erkölcsi emberként gondolkodó magyar értelmiség színe-java, mikor állnak ott, hogy morális segítséget nyújtsanak, az egyházak képviselői? Mert a téren nehezen múlik az idő, és sok idő alatt sok butaságot is lehet beszélni. Hol vannak azok, akik hozzánk hasonlóan szenvednek, szégyenkeznek, de segíthetnének elmondani, mit is tehetnénk?
E. Román Kata, e-mail