Persze nem a bíboros személye a probléma igazi forrása, hanem az a balszerencsés véletlen, hogy 1988 után a baloldali politika rákényszerült 1956-ról alkotott korábbi nézeteinek teljes átértékelésére. E fájdalmas műveletet a „párt” és a nép teljes egységének eszméjét felelevenítő gondolattal tették elviselhetőbbé, amelynek lényege, hogy voltaképpen nem a hazai baloldal, hanem maga a magyar társadalom értékeli át a rendszerváltás éveiben 1956 szerepét. A színjáték hitelesítéséhez felhasználták az MTA-t is, amely a „tudományos hátteret” biztosította a szemléletváltás szükségességének bizonyításához.
A vajúdás meglehetősen hosszú volt. Berecz János 1985. november 4-én Szolnokon elmondott beszédének summája, mely szerint nem kell átértékelni 1956-ot, azt mutatja, hogy e probléma már akkor felvetődött. Amikor 1989 februárjában az MSZMP központi bizottsága a történelmi albizottság javaslatára kinyilatkoztatta, hogy 1956-ban népfelkelés tört ki, amelyben később felerősödtek az ellenforradalmi törekvések, voltaképpen csak kicsit finomítottak a korábbi állásponton. E bonyolult manőver legfőbb értelme pedig a tényleges felelősség eliminálása volt, nehogy „árokásás” ossza szét a társadalmat tettesekre és áldozatokra.
Mindszenty szerepének megítélésével sem volt addig probléma. Hollós Ervin például Kik voltak, mit akartak? című emlékezetes propagandakiadványának hetedik, Mindszenty szerepe című fejezetében kemény szavakkal leplezte le a fekete reakció fejének tekinthető bíborost, aki csak október 31-én tért vissza fogságából Budapestre, ám ekkor azonnal intézkedni kezdett. Eléggé el nem ítélhető módon gyászmiséket tartatott a halottakért, „követségek egész sorát” fogadta, Washingtonnal telefonált, külföldi újságíróknak németül nyilatkozatot adott, és követelte, hogy az oroszok azonnal vonuljanak ki az országból. Mindez valóban felháborító lehetett Hollós Ervin és a Magyar Szocialista Munkáspárt számára.
Természetesen az MSZMP nyolcvanas évekbeli főideológusának, Berecz Jánosnak sem okozott különösebb fejtörést Mindszenty elítélése, amikor hírhedt könyvét, az Ellenforradalom tollal és fegyverrel című propagandakiadványt készítette. „Az ellenforradalom második szakaszában – írta a több kiadást megélt könyvben – Mindszenty bíboros volt a legreakciósabb erők tömörülésének központja. Mindszenty volt a külső és belső restaurációs erők reménye és jelképe. Ő ezt örömmel vállalta is. Mikor október 30-án kiszabadult fogságából, így nyilatkozott: »ott fogom folytatni, ahol nyolc évvel ezelőtt abba kellett hagynom«. Akkor pedig a szélsőségesen reakciós erők, a társadalmi haladás, a szocializmus elvakult ellenségeinek szellemi vezére, politikai zászlóvivője volt.”
Ez, bármekkora hazugság is, önmagában mégis következetes, koherens világkép. Amikor azonban az ellenforradalomból először óvatosan népfelkelés, majd forradalom lett, megváltozott a helyzet. Nagyon egyszerű lett volna, ha gyorsan átcímkéznek mindent, és a korábbi reakciós árulókból hősök lesznek, a „munkás-paraszt” hatalmat védő „hősökből” árulók. Ez azonban több szempontból sem volt lehetséges. Részint azért, mert a párt nem határolódhat el saját múltjától, mivel tagságának jelentős része kompromittálódott. (Ha mással nem, hát azzal, hogy a forradalom leverésében tevékenyen részt vállaló elődpártnak, a hajdani MSZMP-nek is tagja volt.) Részint pedig azért, mert már nem lévén teljesen egyedüli ura a véleményformálásnak, nem volt meg az a lehetősége, hogy a számára nemkívánatos részleteket maradéktalanul kiretusálja a képből. Érdekes és nagyon jellemző azonban, hogy ez a szándék ma is könnyen tetten érhető.
De ne gondoljuk, hogy csupán a legprimitívebb brosúrairodalom vélekedett így Mindszenty szerepéről. A Balogh Sándor által szerkesztett Magyarország a XX. században című összefoglaló kézikönyvben Izsák Lajos 1985-ben a következőket írta: „Az, hogy hová jutott az ország és maga Nagy Imre is ezzel a »nemzeti egység« politikájával, s hogy valóban fennáll a tőkés restauráció veszélye, az emberek előtt leginkább Mindszenty József 1956. november 3-i rádióbeszéde alapján vált eléggé nyilvánvalóvá. Mindszenty bíboros e beszédében ugyanis bejelentette, hogy nem ért egyet az új kormánnyal sem. Félre kell állítani és felelősségre kell vonni mindazokat, akiknek a »bukott« rendszer létrehozásában és fenntartásában bármilyen részük volt. Az ország társadalmi rendjét a magántulajdon alapjára kell helyezni, és vissza kell állítani a konzervatív egyház régi szerepét is.” A megállapítások egy része – de nem az egész – természetesen igaz, szinte csak a hangsúlyok, az idézőjelek silányítják az idézetet hiteltelen propagandává. Számunkra a lényeg azonban nem ez, hanem Mindszenty szerepének módosulása a hivatalos ideológiában. Ugyanis már ekkor egyre jobban megerősödött az a nézet, hogy 1956. október 23-án a sztálinizmus hibái és a szektás pártvezetés tévedései miatt jogosan kezdődött tüntetés, ám az események egyre inkább a szélsőjobb térnyerése felé sodorták az országot, szembefordítva a szocializmus építésével. Mindszentynek tehát itt kerestek helyet.
Hasonlóan vélekedett Mindszenty szerepéről Balogh Sándor is számtalan művében, amelyeket Mészáros István A hazai történettudomány 1948–1992 közötti Mindszenty-képe (1992) című összefoglalásában sorolt fel részletesen. Baloghnál Mindszenty még a nyolcvanas években is „népellenességéről hírhedt hercegprímás”, aki 1956-ban Felsőpetényben „megérdemelt büntetését töltötte”. Érdekes, hogy Balogh Sándor felfogása a rendszerváltozás után sem sokat változott, mindössze a korábban megjelent kirívó hazugságokat korrigálta. Az Eszméletben megjelent tanulmányában például végre helyre tette a bíboros földreform-ellenességét, csupán a bocsánatkérés maradt el a korábbi „tévedés” miatt: „1956. november 3-án rádiószózatot intézett a nemzethez. Igaz, nem az egyház nagybirtokait, hanem csupán intézményeit követelte vissza, kultúrnacionalizmust hirdetett, és kilátásba helyezte a »bukott rendszer örököseinek« felelősségre vonását.”
A földosztással kapcsolatos hazugságot egyébként már nem sokkal a forradalom után kiagyalták, s történészek egész sora vette át a pártvezetés által sulykoltakat. A Magyar Nemzet 1957. január 19-i számában azt olvashatjuk, hogy Münnich Ferenc amerikai újságírók Mindszenty helyzetét firtató kérdésére az alábbi szemforgató nyilatkozatot tette: „Mindszenty az ellenforradalom alatt a rádióban követelte vissza a felosztott földeket, a kapitalizmus visszaállítását. Ha Mindszenty a követséget elhagyná, meg kellene védenünk őt a parasztság haragjától.”
Persze a szocializmus történészei gúzsba kötve táncoltak – bár e mutatvány nem volt kötelező. Lehetetlen nem észrevenni például Gergely Jenő A katolikus egyház Magyarországon 1944–1971 című, 1985-ben megjelent kötetének megfogalmazásában, hogy amikor számtalan csúsztatással jellemzi Mindszenty és a katolikus egyház 1956-os tevékenységét, a bíboros megnyilvánulásainak elítélésével az egyházat védi: „A lelkészkedő papság döntő többsége az érsekhez [Grősz József] hasonlóan nyugalomra intett, igyekezett távol tartani magát az ellenforradalmi akcióktól. Az egyház így nem vált az ellenforradalom szervezőjévé vagy vezetőjévé…”
Gyurkó László hírhedt 1956 című könyve tulajdonképpen átmenet volt a hatvanas évek unos-untalan sulykolt ideológiája és napjaink baloldali Mindszenty-ellenessége között. Gyurkó értelemszerűen nem akarta felmenteni Mindszentyt a korábbi súlyos vádak alól, ugyanakkor jelentéktelen, ám szélsőséges embernek igyekezett bemutatni a hercegprímást. „Az egykori zászlósúrból zászló lett; a sajtó többet foglalkozott vele, mint a többi politikussal összesen” – írta némi értetlenséggel. Mindszenty beszéde szerinte súlyos csalódást keltett elsősorban a baloldali hallgatóság körében, és a hercegprímás politikusként, nem pedig egyházfőként beszélt. Gyurkó megengedte magának azt a korábbi gyakorlatban teljesen ismeretlen „luxust”, hogy Mindszenty beszédének egyes részleteihez elismerő kommentárokat fűzött. Persze 1987-ben azért ez elsősorban nem bátorság kérdése volt. Ezt írta a beszéd vallásszabadságra vonatkozó részéről: „A szabad vallásoktatás jogos kívánság; az egyház intézményei és társulatai, melyeket a felszabadulás után betiltottak vagy feloszlattak, zömmel szélsőségesen retrográd szervezetek voltak, a Horthy-korszak képződményei.”
A Mindszenty 1956-os tevékenységének jelentéktelenségét hirdető Gyurkó egy közelmúltban megjelent cikkében azzal színesítette tézisét, hogy a bíborosból voltaképpen csak a Szabad Európa Rádió csinált hőst 1956 után, méghozzá azzal a szándékkal, hogy Nagy Imre szerepét kisebbítse. „Kiadták az utasítást: »Felépíteni Mindszentyt!« És a SZER – a forradalmat pártolva – felépítette.”
A magyarországi szocializmus bukásának előestéjén jelent meg az MSZMP „történelmi albizottságának” tanulmánya az egyre mélyülő válság vélt történelmi hátteréről a Társadalmi Szemle különszámaként. Az írás, melyet azzal a záradékkal hoztak nyilvánosságra, hogy nem tekinthető az MSZMP-kb állásfoglalásának, lényegében csak nagyon csekély elmozdulást jelentett 1956 értékelése terén. „Az üzemekben és az utcán nagy szerepet játszottak a deklasszálódott, korábbi pozícióikból kiszorított, továbbá a börtönökből kiszabadult, revánsvágyó, lincselő (részben lumpen) elemek is” – írták a szerzők. A tanulmány nem sok újdonságot jelentett Mindszentyvel kapcsolatban sem, legföljebb a korábbi pártirodalomban megszokott pejoratív jelzőket hagyta el.
Az a nézet, mely szerint Mindszenty rádióbeszédében elhatárolódott Nagy Imrétől, túlélte a fordulatot, és időről időre felbukkan, sőt a legendás, 1958-ban Párizsban Albert Camus előszavával és Fejtő Ferenc utószavával kiadott La vérité sur l’affaire Nagy című kötetben is olvasható. Az igazság a Nagy Imre-ügyben című, 1989-ben Kenedi János szerkesztésében Budapesten is megjelent kiadásában ez áll: „Ezzel szemben tény, hogy ugyanebben a beszédében a hercegprímás igen kevés rokonszenvet mutatott a fennálló kormány vezetői iránt, akiket a »bukott rendszer részeseinek és örököseinek« nevezett.” Nem tudni, milyen forrásokból dolgozott, aki ezt a megállapítást tette, hiszen tény, hogy a beszéd szövegéből semmilyen módon nem következtethetünk sem a kormány, sem Nagy Imre elítélésére. Nem véletlen azonban, hogy ez az elgondolás mind a mai napig különösen kedves azok számára, akik 1956-ot alapvetően baloldali megmozdulásnak, „reformkommunista forradalomnak” akarják látni, hiszen Nagy Imre kormányának személyi összetétele legalábbis nagyon heterogén volt: Apró Antaltól Molnár Eriken keresztül Kádár Jánosig számtalan súlyosan kompromittálódott politikus szerepel a névsorban.
Ugyanakkor Az igazság a Nagy Imre-ügyben című kötet tényként megállapítja: „Mindszenty hercegprímás reaktiválódása a forradalom napjaiban széles körű tömegkövetelés volt, különösen a katolikusok részéről. A lelkek lecsillapítására törekedve a Nagy Imre-kormánynak számolnia kellett ezzel a követeléssel.”
Akik 1956. november 3-án este 8 órakor bekapcsolták a rádiójukat, ezt hallhatták: „Szabad Kossuth rádió, Budapest és szabad Petőfi rádió, Győr! Kedves hallgatóink! Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása szózatot intéz a világhoz és a magyar néphez.” Ez után következett a teljes terjedelmében hosszú ideig nem idézett, jóllehet a magyar közelmúlt történelme szempontjából kulcsfontosságú beszéd. Ennek vonatkozó részlete a következő: „Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat. A választás történjen nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás is ma másodrendű ügy, a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük. Magánbosszúkat el kell kerülni és ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásukért, késedelemért vagy helytelen intézkedésekért egyaránt…”
Természetesen az „én pártokon kívül és állásom szerint felül is vagyok” kijelentést elég nehéz aktív politizálásként értelmezni, és a Nagy Imrétől való elhatárolódás is meglehetősen áttételesen következtethető csak belőle. Ráadásul a bíboros tárgyalásai, valamint az Emlékiratok szövege sem erősíti meg ezt a hipotézist, a rendszerváltás után mégis ez lett az ötvenhat kapcsán megfogalmazott Mindszenty-bírálat sarokpontja. Ahogyan korábban Nagy Imre támogatása, úgy most a tőle való elhatárolódás a vád. Természetesen egyik megállapítás sem igaz.
A Népszabadság 1994. október 22-én megjelent Ötvenhat szócikk 1956-ról című összeállításában Mindszenty Józseffel kapcsolatosan idézték Bibó István viszszaemlékezését: „Három momentumra emlékszem: megkérdezte, hogy rokona vagyok-e Bibó Lajosnak, akinek ő az Anyám című regényét olvasta. Mondtam, hogy nem vagyok. Aztán megkérdezte – hogy megvetés volt-e ebben, vagy nem, azt nem tudom, csak azt kérdezte –: ön melyik pártárnyalathoz tartozik. Ami körülbelül anynyit jelentett, hogy ő az összes létező pártokat a kommunista párt árnyalatainak tekintette. És végül megkérdezte, hogy tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre, amin enyhén elképedtem, mert ez alatt a három nap alatt, amióta ő kiszabadult, ha valamiről, hát egy dologról kellett volna tájékozódnia, tudniillik hogy ki az a Nagy Imre.”
Kenedi János november 4-én hosszas bírálattal reagált a Népszabadság összeállítására. Ügyesen összefoglalta a Mindszentyre vonatkozó, Bibótól származó idézetet, majd levonta a következtetést: „A legitimista bíborost inkább a Kádár-korszak propagandistái hozták öszszefüggésbe a forradalommal, semmint Mindszenty maga.” Néhány év alatt ilyen messze került az általa szerkesztett Az igazság a Nagy Imre-ügyben című könyv megállapításától, amely szerint Mindszenty reaktiválódása „széles körű tömegkövetelés volt”. Úgy látszik, ez a nézet tarthatatlan lett: a bíboros személye egyre kényelmetlenebbé vált a két irányból induló s napjainkban összeérni látszó baloldali ’56-szemléletben. Akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy az Élet és Irodalomban tavasszal lezajlott Aczél Endre–Kasza László pengeváltás Mindszenty vatikáni megítélésével kapcsolatban a lényeget tekintve nagyon hasonló dolgokat állított.
Az utolsó hercegprímás 1956-os tevékenységéről folytatott vita legszomorúbb következménye az igazságnak a napi politikai érdekek oltárán való feláldozása. Pontosan olyan módon, azokkal a technikákkal, melyekkel Litván György (Mítoszok és legendák 1956-ról) vagy Donáth Ferenc (56 öröksége) vádolja a jobboldalt. „A Fidesz közeli forradalomfelfogás vallásos mázú; Mindszenty panteonját a Terror Háza kínálja, azt a látszatot keltve, mintha személye és mondandója a forradalom lényegi eleme, nem csak egy részlete lett volna” – írta Donáth. Hasonlóan vélekedett Litván György is, amikor le akart számolni a „polgári forradalom” mítoszával. Igaz, Litván egy másik írásában elismeri azt is, hogy Mindszenty József egyike a „forradalom szimbolikus főalakjainak”, a lényeg azonban az, hogy ebben az interpretációban az egyik oldalon a megfellebbezhetetlen igazság, a másikon a sanda politikai hazugság vagy részigazság áll. Úgy látszik, nincs új a nap alatt. A technika túlságosan is ismerős, akár 1956-tal, akár Mindszenty bíborossal kapcsolatban.
origo.hu
Zöldhulladék égetése: ennyibe kerülhet, ha megszegjük a szabályt
