Reformmódszertan

Vasúti reformot úgy kell csinálni, hogy előbb miniszteriálisan bejelentjük x kilométernyi szárnyvonal megszüntetését, majd hónapokig malmozunk szépen manikűrözött ujjainkkal. Az érintett polgármesterek már minden fórumon kipanaszkodták magukat, hogy a szociálisan elvben oly érzékeny, ám az érdekegyeztetés avult intézményét nagy ívben sutba vető kormányzat egy laza kézmozdulattal letörölné településüket a térképről, s lassan a szárnyvonaltemető riportsorozat is a végéhez közeledik – így a sajtó bizonyára a reform előszeleként fog tekinteni a MÁV hófödte csúcsain zajló személycserékre. Ezúttal valahogy nem téma, milyen mértékű végkielégítéssel távozik kudarcai színhelyéről a botcsinálta volt SZDSZ-káder; sem az, hogy az elnöki és vezérigazgatói poszt kettéválasztásával ezentúl egy helyett két topfizetést kell kipengetniük az adófizetőknek, szigorúan a fennen hirdetett állami takarékosság szellemében. Valósággal felélénkül azonban a döglött aknaként lapuló sínpolitikai tematika, amikor a vezető pártorgánum kiszivárogtatja: a gyurcsányista–kókaista csomagolástechnika jegyében nem x kilométernyi, hanem 2 x kilométernyi vasút szűnhet meg. A tényfeltárás olyan bravúros, hogy a posztumusz Teller-levélen és az őszödi stilisztikai gyakorlatokon nevelkedett olvasó óhatatlanul gyanút fog: valami más is lehet a háttérben, mint a Gyurcsány-kormányok országvesztésével szemben megfogalmazott őszinte, építő, nemzetféltő kritika. Lehet, hogy ha 2 x-szel riogatnak, még a végén örülni fogunk x-nek vagy 1,5 x-nek is? Lehet, hogy pártonfelüli elvbarátját, Kókát is lapátra készül tenni Gyurcsány, a nagy mókamester? Vagy esetleg a Fodor-lobbi keze van a dologban, így akarván kilőni a vetélytársat a Kuncze-zsöllyéért folytatott heves küzdelemben? Esetleg még az övéik is megelégelték azoknak az átgondolt közlekedéspolitikáját, akik amúgy is jobb szeretnek helikopteren járni?
Közigazgatási reformot úgy kell csinálni, hogy pár héttel az önkormányzati választások előtt bedobjuk a kétharmados régiótörvényt, amit az ellenzék érthető módon kampányhelyzetben, diktátumszerűen nem fogadhat el. Így ha – amúgy kódolhatóan – hazug és országrontó politikai teljesítményünket díjazva a választók szinte mindenhol kiszavaznak bennünket a helyhatóságok vezetéséből, szokás szerint mutogathatunk az ellenzékre: csakis ők a hibásak, ha komisszárjainkkal megszálljuk a féllegitim uniós pénzosztó helyeket. Titkon azon somolygunk, hogy a választások felülírásán méltatlankodó oppozíció kínjában kitartóan Mónika-show-zik – hol lesz már a derék Mónika, amikor a show még mindig megy tovább?
Egészségügyi reformot úgy kell csinálni, hogy odadobjuk csócsálni a közvélemény elé az eszement vizitdíjat, a kissé nehéz felfogású Brüsszel kedvéért egy euróban állapítva meg annak mértékét. Míg mindenki a kedvezmények mértékén meg a szociális mentességeken rágódik, suttyomban eladjuk a legszebb ősfás parkkal rendelkező kórházakat, átjátsszuk barátainknak a legkurrensebb gyógyászati ágakat, s mindezek tetejébe lenyúljuk a társadalombiztosítást is, hogy legyen mit aprítani a tejbe öreg napjainkra.
Halpiaci reformot úgy kell csinálni, hogy hátul a raktárban minden lehetőségre számítva készenlétbe helyezünk egy másodfrissességű, lehetőleg harcsabajszú kormányfőpótlékot. Ha hazugságba, korrupciógyanúba és tehetetlenségbe fulladt miniszterelnökünk végképp vállalhatatlanná válik, mert tőle nem csupán a hazai fogyasztók, hanem a külhoni piacok is fintorognak, legyen bevethető, kormánykész alternatíva. Jó halreformer ugyanis tudja: fejétől illatozik a kormány…