Öt maradt állami tulajdonban 1993-ra a tizenkét hazai cukorgyárból. Ezek a cukorpiac több mint 30 százalékos szeletét fedték le. Az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 1993-as belső jelentése szerint a többi gyárban irányítási jogot és tulajdonrészt szerzett multik teljes mértékben összehangoltan léptek fel, hogy a maradék öt magyar tulajdonú gyárat bekebelezzék vagy megfojtsák. Ehhez pedig az állam asszisztált.
Az öt gyár – együtt Magyar Cukor Rt. – többségi tulajdonát végül az ÁPV Rt.-től az Első Hazai Cukorgyártó és -forgalmazó Konzorcium (EHCF) Kft. vásárolhatta meg. (A cég a gyárak vezetőiből jött létre épp a tulajdonjog megszerzésére.) Egyik tulajdonosa és első vezérigazgatója, Horváth Mihály testes iratcsomót vesz elő: az állami privatizációs szervezetekkel, a termelői érdekképviseletekkel, az illetékes minisztériumokkal folytatott levelezésük gyűjteményét. Mint mondja, a hazai tulajdonú gyárak két súlyos problémával küszködtek: a működéshez szükséges forrást csak hitelekből voltak képesek fedezni, és – ha kaptak kölcsönt – a 30 százalék körüli akkori kamatot lehetetlen volt kigazdálkodni. Különösen úgy, hogy az 1991–92-es túltermelési válságot két aszályos év követte, és ez csaknem egymilliárdos veszteséget okozott a hazai kézben maradt gyárakban. Mindenképpen készpénzre volt szükség, ám a külföldiek térnyerése következtében előállt piaci erőviszonyok közepette nem lehetett számítani más segítségre, mint a társtulajdonosra, a magyar államra. Ahogy Horváth Mihály mondja, az Antall-kabinet utolsó éveiben esély volt arra, hogy az állam megteszi a szükséges lépéseket, a cukorpiac EU-konform szabályozásának terve benne volt a programban is. Ahogy Horváth felidézi, ezért is volt számukra érthetetlen, hogy Raskó Györggyel, az akkor illetékes kormánytisztviselővel nem lehetett zöld ágra vergődni az ügyben.
Aztán jött a hatalomváltás, és 1994-ben, a választások után kezdődött minden elölről. 1995 februárjában az igazgatók, munkatársaik és a répatermelők egy részének tulajdonában álló Magyar Cukor Rt. a baloldali elkötelezettségű Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségéhez fordult, hogy a parlament hozza meg végre a cukortörvényt, amint ez más országokban már régen megtörtént, enélkül nincs esély arra, hogy a hazai tulajdonú gyárak állva maradjanak a multik mellett. Ugyanis e cukortörvény végre rendet tett volna a szabályozatlan piacon. A honatyáknak gondolkozniuk sem kellett volna sokat, mivel Horváthék szakértői előkészítették a törvénytervezetet. Hiába a lobbizás, nem lett belőle semmi. Mint ahogy az állami tőkeemelésből sem. A helyzet 1995-ben kezdett válságosra fordulni. Hiába bombázta a cég az ÁPV Rt.-t a leveleivel, amelyekben különféle, az állam számára előnyös konstrukciókat vázolt fel, és tájékoztatott a tőkeemelés elmaradásának drámai következményeiről, az ígérgetésen túl nem történt semmi. Szokai Imre, a privatizációs szervezet igazgatótanácsának elnöke 1995 szeptemberében még azt írta: „Érdemes lenne megvizsgálni, hogy az ÁPV Rt. tulajdonában lévő külföldi érdekeltségű cukorgyárak kisebbségi részvénycsomagjaival hajtanák végre” a kért két–három milliárdos tőkeemelést. Ez azt jelentette volna, hogy kialakul egy tőkeerős magyar cukoripar, amely a 30 százalékos piaci részesedése révén hosszú távon a rá áldozott pénz többszörösét hozta volna vissza. De az ügy elakadt. Horváth jóhiszemű értékelése szerint a kormány értetlensége és a közönye vezetett odáig, hogy a Magyar Cukor Rt. 1996-ra teljesen sarokba szorult, és pénzhiány miatt kénytelen volt átengedni a terepet a multinacionális tőkének. Kénytelenek voltak elfogadni az osztrák tulajdonban álló, konkurens Agrana ajánlatát – magyarázza az egykori vezérigazgató.
Az öt igazgató, valamint a kollégáik, illetve a termelők egy csoportjának részvényeit az Agrana megvásárolta az EHCF Kft. tulajdoni részesedésével, és ezzel az egykor magyar tulajdonú feldolgozókapacitás maradéka is a konkurens külföldi tőke kezébe került.
Az Agrana színre lépése után először az ercsi üzemet zárták be, majd később az ácsi és a sárvári gyárat. Sarkadot és Mezőhegyest az Agrana eladta az Eastern Sugar tulajdonában álló Kabai Cukorgyár Rt.-nek. (S hogy a szálakat milyen rafinált módon szőtték, arra jó példa: az Eastern Sugarban szintén részvényes volt az Agrana. Az Agrana azonban nem volt jogosult a gyárak bezárására a szerződése szerint. Ezt a két gyárat már az Eastern Sugar tulajdonában álló Kabai Cukorgyár Rt. zárta be. Kabán pedig éppen most számolják fel a termelést.)
Horváth Mihály 1997-ben végleg kiszállt az üzletből. Ahogy mondja, a cukoripar volt az élete, és máig nem tudja megemészteni a történteket. Szerinte ő és kollégái mindent megtettek, amit lehetett, de a dolgok máshol dőltek el. Hogy hol, annak kiderítéséhez Varga István elemzése adhat támpontot.
Ő volt az az üzletember, aki – mint riportsorozatunk előző részében megírtuk – a külföldi tőke megjelenésével párhuzamosan, mikor egyik pillanatról a másikra felmondták a bankok a magyar tulajdonban maradt gyárak hitelezését, mintegy hatmilliárd forint kölcsönt szerzett az üzemek és a répatermelők megmentésére. Később azonban Horváth Mihály és ő szembekerültek egymással. Varga Istvánnal a privatizációs szervezetnél közölték, ne is induljon a maradék öt állami gyár privatizációjára kiírt pályázaton. A tulajdonjogot végül Horváth Mihályék nyerték el. A konzorciumban csak kisebbségi tulajdonrészt szerezhettek a répatermelők, így nem volt valódi beleszólásuk az ügyek menetébe. Varga István viszont – állítása szerint – éppen ennek ellenkezőjét szerette volna elérni. Ha ez sikerül, véleménye szerint lett volna esély az iparág e szeletének magyar kézben tartására. Horváth viszont úgy véli: abban az időben a széthúzó gazdákat életveszélyes lett volna bevonni az irányításba.
Annyi bizonyos: a gazdák szervezetlenek és megoszthatók voltak, a diktatúra, az elzártság évtizedei után nem is lehettek tisztában az új lehetőségekkel, az új kihívásokkal. Főként, hogy a tájékozódáshoz segítséget sem kaptak, sőt…
Varga István úgy látja: sokatmondó, hogy a multinacionális tőke térnyerése után még azt sem sikerült elérni, hogy a répatermelő gazdák hozzanak létre egy saját labort, amelynek segítségével kontrollálható lett volna az általuk leadott répa cukortartalma – a termény értékét többek között ugyanis ez határozza meg. Az átvevő multik a saját méréseik alapján fizettek, és ez a rendszer magában hordta az akár több százmillió forintos évenkénti csalás lehetőségét. Ennek ellenére az illetékes tárcától sem lehetett tízmillió forintot kapni a gazdák védelmét szolgáló beruházásra, és őket sem lehetett összefogni a saját kiszolgáltatottságuk felszámolása céljából.
– A termelőket eredményesen lehetett megfélemlíteni, egyeseket éppen „ösztönözni” az összefogás megakadályozására. A befektetők színtiszta gyarmati módszerekkel dolgoztak: az iparág akadálytalan bekebelezése érdekében – pénzzel, megtévesztéssel – sikeresen osztották meg, állították szembe egymással a szereplőket, és amint a tények mutatják, tétlenségre ösztönözték a kormányzatot a szabályozás terén. A magyar élelmiszeripar és ezen keresztül az agrárium gyarmatosítása csak egyik eleme egy sokkal nagyobb játszmának, amelynek valódi tétje egy térség feletti gazdasági uralom megszerzése. Azaz arról van szó, hogy az USA hogyan tudja uralma alá hajtani Európát. A hidegháború korábban sem bombákkal, hanem gazdasági eszközökkel folyt – igen eredményesen. Miért változtatnának a bevált módszeren? – teszi fel a kérdést Varga István.
Elmélete alátámasztására az amerikai politikai boszorkánykonyha befolyásos „nagy öregjét”, Brzezinskit idézi, aki könyvében maga ismerteti a gazdasági gyarmatosítás gátlástalan módszereit, de felidézi a nagy befolyásoló intézmények, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank azóta már sikerre vitt rombolásáról és az új berendezkedésről szóló tanulmányait is.
„Amerika vazallusai és szövetségesei megtalálhatók az egész eurázsiai kontinensen, és Amerika előszeretettel alkalmazza a függő helyzetben lévő külföldi elitek közvetett befolyásolásának módszerét, miközben nem kevés hasznot húz saját demokratikus intézményrendszerének vonzásából” – írja a hidegháború időszakának egyik fő konstruktőre. Mint Varga István mondja, ez egy bonyolult, bővebb kifejtést igénylő kérdés, de a lényeg „letapogatható” a magyar élelmiszeripar kiárusításának történetében is.
– A cukorgyárak sorsa is épp azt bizonyítja, hogy a tőke „gazdaságpolitizált” meglétének vagy hiányának semmi köze a konkrét üzleti szempontokhoz. A pénzáramlás elakasztása vagy a szigorú szabályozás, számonkérés hiánya, a rendetlenség az a tipikus eszköz, amely a magyar mezőgazdaság tudatos leépítését eredményezte, eredményezi – vélekedik, és felteszi a megkerülhetetlen kérdést: vajon ezt ne tudnák a mindenkori döntéshozók? Szerinte nem politikai restség, nem kormányzati ügyetlenség, hanem a nemzetközi tőke és a magyar kormány – a mindenkori kormány – hathatós együttműködése mutatható ki a romboló folyamatok hátterében. E folyamat egyik látványos eleme volt az öt magyar tulajdonban megmaradt cukorgyár – szerinte – ellenséges kivásárlása, majd felszámolása is. Mi mással lehetne magyarázni, hogy míg az unióban, de a világ más részein a cukortermelés és -forgalmazás szigorú szabályok alapján folyt, a magyar állam ahelyett, hogy a rendszerváltás után átvette volna ezt szabályozást – amint tették a csehek, lengyelek és mások –, a szabadpiaci frázisok pufogtatásával kábította a közvéleményt, miközben átengedte cukorgyárainak irányítását és ezen keresztül a cukorrépa-felvásárlásból eredő jövedelmet azoknak a német, osztrák, francia répatermesztőknek és cukorgyártóknak, akik így a magyarok rovására élhettek a szabályozatlanság minden előnyével – sorolja Varga István az érveket. Mint rámutat: a magyar állam nemcsak a szabályozásról mondott le, hanem a külföldieknek átadott gyárakban a tulajdoni többsége ellenére nem élt tulajdonosi befolyásával, hagyta, hogy az extraprofitot kivonják az országból.
Szerinte jól jellemzi a helyzetet, hogy a magyar állam résztulajdonában voltak azok a külföldi irányítás alá került cukorgyárak is, amelyek ellenséges kivásárlással megszerezték a megmaradt öt magyar gyárat – ezekben szintén résztulajdonos volt az állam is –, hogy később bezárják őket.
– Az így megszerzett piaci kvótát nem a magyar állam mint résztulajdonos, hanem a mindkét oldalon lévő külföldi kapta meg. Ebben az állami tulajdont állami tulajdonnal lepusztító folyamatban az ugyancsak állami befolyás alatt álló kereskedelmi bankok is részt vettek – összehangoltan –, hiszen több bank egymástól látszólag függetlenül vonta vissza csaknem egy időben a csődre ítélt cukorgyárak hiteleit – magyarázza Varga István. Hozzáteszi: a tranzakciókban az ÁVÜ, majd jogutódja, az ÁPV Rt. képviselte a magyar államot. A privatizációs szervezetek alacsonyabb szintjein sorra születtek a súlyos károkra figyelmeztető jelentések, elemzések, azonban a legfelső szinteken született döntéseknél ezekről nem vettek tudomást, és különös módon mindig a hanyatlást, a leépítést támogatták.
– Volt idő, amikor az állami vagyont – így a tizenkét cukorgyárat is – kezelő ÁVÜ-t és a kormányt ugyanaz a személy képviselte. Az a személy, akinek többek között felelőssége volt a cukorpiaci szabályozás elmaradása: azaz a lepusztításban az összhang garantált volt – állítja a közgazdász üzletember.
Tény, hogy a cukorgyárak privatizációjának kezdete után nyolc évvel még mindig nem volt Magyarországon szabályozott a cukorpiac, a törvényt csak az Orbán-kormány hozta meg az uniós csatlakozásra készülve, akkor, amikor már késő volt.
– Éppen most tíz éve, hogy a magyar kézen maradt öt cukorgyár, a Magyar Cukor Rt. részvényeinek többségét megvásárolta az Agrana International AG az Első Hazai Cukorgyártó és -forgalmazó Konzorcium Kft.-től. A délnémet hátterű osztrák társaság ekkorra már többségi tulajdonosa volt a Kaposcukor Rt.-nek és a Petőházi Cukoripari Rt.-nek. Így a magyarországi gazdasági erőfölény kialakulásának gyanúja miatt versenyfelügyeleti eljárás vált szükségessé a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény alapján.
A Gazdasági Versenyhivatal 1998-ban kelt határozatában azt írja: „Általában minden fejlett ország önellátásra törekszik, és szabályozott keretek között működteti a cukorpiacot. Magyarországon még nem alakult ki a cukorszabályozás, és nem jött létre szakmaközi egyezmény sem, amely a cukorrépa-termelő és -feldolgozó közötti kapcsolatrendszert szabályozná.” Ez volt az ok, hogy a hivatal elutasította a cukorrépa-termesztők panaszát az Agrana, a Beghin Say és az Eastern Sugar érdekeltségébe tartozó gyárak ellen erőfölénnyel való visszaélés miatt, mondván, ha a cukorrépa-termesztőknek nem tetszik a gyárak diktátuma, nem kötelesek répát termeszteni, termesszenek más növényt. Azaz – hívja fel a figyelmet Varga István – miközben az Európai Unióban maguk a répatermesztők rendelkeznek a cukormennyiségben kifejezett kvótával, és az ő tulajdonukban vannak a cukorgyárak is, addig nálunk épp e külföldi cukorrépa-termesztők érdekében tanácsolja el a versenyhivatal a magyar mezőgazdászt a répatermesztéstől.
A korabeli dokumentumok között lapozgatva eleveníti fel a történteket.
– Jellemző, hogy az Agrana volt alkalmazottja, a kaposvári cukorgyár német igazgatótanácsának elnöke is nyílt levelet tett közzé a Somogyi Hírlapban, rámutatva, hogy az Agrana az öt cukorgyár megvételekor rosszhiszemű vásárló, a tervezett ügylet színlelt. A valódi cél a gyárak bezárása. Különös, hogy egy magyarul nem beszélő, tisztességes német igazgató is megszólal a magyar törvények érvényesítéséért. A Versenyhivatali Értesítőben közzétett határozat nyers erőszak a józanság és a tisztesség ellen, főként azért, mivel az akkor még résztulajdonos ÁVÜ irataiból is kitűnik, hogy nyilvánvalóan ellenséges kivásárlásról van szó. Mi több, a határozat kimondja, hogy igaz: az Agrana International Rt. a meglévő tulajdoni hányaddal együtt meghatározó túlsúlyra tesz szert a magyar piacon, de valójában ez a monopolhelyzet azért nem kifogásolható, mert az Agrana International Rt. nem Magyarországon bejegyzett társaság, így rá a magyar jog nem vonatkozik. Más szóval Magyarországon külföldi tetszés szerint kerülhet monopolhelyzetbe, míg a belföldinek ez tilos. És leírja a versenyhivatal mindezt akkor, amikor tudja, hogy az Országgyűlés már 1993-ban határozatban tiltotta meg a külföldi monopóliumok kialakulását, majd a növényolajipar botrányos eladása után új határozatban követelte a kormánytól ennek megakadályozását az agrárgazdaságban. Valamint azt, hogy biztosítsa a termelők tulajdonba jutását – mondja Varga István, és a történetet így összegzi: a belső cukorvertikum szabályozása helyett a döntéshozók a lovak közé dobták a gyeplőt: szabályozzon a külföldi monopólium kedve szerint… Vajon miért?
Ahogy mondja, a külföldi tőke és az épp hatalmon lévő magyar kormány együttműködésére utal az is, hogy a magyar kormány még akkor sem szabályozott megfelelően, amikor erre nemzetközi kötelezettsége, tehát az országra nézve előnyösen lehetősége is volt. Ugyanis 1994-ben, még a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) megalakulása előtt, a GATT-egyezmény keretében lehetőség lett volna rá, hogy az aláíró országok – belső piacaikat védendő – tetszőleges vámot vessenek ki a cukorra, amelyet az évek során meghatározott ütemben kellett csökkenteni – eleveníti fel Varga István.
– Az Európai Unió 1995-re a cukorra 267 százalékos vámot állapított meg, és így jártak el a többi rendszerváltó országok is. Magyarország csupán 80 százalékos vámtételt kért, azt is forintban megadva, azaz tudatosan vállalva a folyamatos leértékelődést az egyébként kötelező éves csökkentéseken túl. Ugyan mi is vállaltuk a 200 százalék feletti védővámot, de a juharfa kérgéből készülő cukorra, amit soha nem állítottak elő Magyarországon. Történt mindez akkor, amikor köztudomású volt, hogy a magyarországi cukorgyárak francia tulajdonosai mindenféle trükkel, például oldott állapotban hozzák be az importcukrot az országba. A hatás nem maradt el, az illetékes tisztviselő a francia térdszalagrend kitüntetésében részesült – miközben a magyar gazdák tömeges beadványokkal bombázták kormányukat a túlélésért – mondja.
– Az Agrana 1997-ben, mikor megszerezte az öt megmaradt cukorgyár részvényeinek többsége feletti ellenőrzést, kötelezettséget vállalt, hogy teljesíti a korábbi magyar tulajdonos, az EHCF Kft. megállapodásait. Nos, az EHCF Kft. azt vállalta, hogy a répatermesztés regionális elosztása a jövőben fennmarad, és a termelők számára biztosított jogok változatlanul érvényesülnek. Ez pedig a gyárak fenntartása nélkül lehetetlen. Vállalta, hogy a gyárak közül egyet sem zár be, legfeljebb 1998-ban egy üzemet, és 1998-at követően – esetleg környezetvédelmi okokból – egy további gyár bezárására kerülhet sor. Nos, az Agrana 1997-ben valóban nem csukott be egy üzemet sem, de azt követően sorra felszámolta a megszerzett gyárakat, illetőleg – ismét a Gazdasági Versenyhivatal jóváhagyásával – a Kabai Cukorgyár Rt.-nek adta át a sarkadi és a mezőhegyesi cukorgyárat – hogy ne ő, hanem a kabaiak számolják fel őket. Az összhang végig kimutatható a külföldi tulajdonosok érdeke és a Gazdasági Versenyhivatal különös jogalkalmazása, valamint a mindenkori földművelési tárca és az állam kezében maradt üzletrészek kezelői között – összegzi Varga István. Ez az ő olvasata a történtekről. Ahogy mondja, a rendszerváltozás ürügyén megtörtént az ország gazdasági gyarmatosítása, amelynek következményei a második világháború gazdasági veszteségeinek mértékét is túlszárnyalják.
Vége
origo.hu
Ennyi vizet kell innod naponta, hogy üde legyen a bőröd
