Beteges szentek

Hermán Jeremiás békésnek induló szerzetesi életét alaposan felforgatta, sőt kis híján kettétörte az 1848-as forradalom. Harminchárom esztendős volt a szombathelyi születésű szerzetes pap, amikor Petőfi megírta a Nemzeti dalt, és sok rendtársával együtt őt is magával ragadták az események. A székesfehérvári kolostor lakói közül többen is kivették a részüket az eseményekből. Itt szolgált Hermán Jeremiás 1848-ban mint magyar népszónok és hitoktató. A rendházban élt ekkor Tamás Brúnó, aki már a szabadságharc előtt is meglehetősen katonás kedvteléssel múlatta az időt: sportlövészettel foglalkozott. Amikor augusztusban hírét vette, hogy horvát csapatok közelednek a város felé, rögtön népgyűlést hívott össze, augusztus 6-án kora reggel pedig megkongattatta a harangokat annak jeléül, hogy elérkezett az ellenállás ideje. Tamás Brúnó a fokossal, fejszével és ócska puskákkal gyülekező emberek élére állt, és a sokaság megindult a horvátok ellen. Hamarosan tűzharcba is keveredtek. A népfelkelésnek inkább erkölcsi, mint katonai haszna lett, a magyarok drága árat fizettek a kalandért. A rosszul felfegyverzett és a hadi dolgokhoz mit sem értő fehérváriakat igen rövid időn belül megfutamították a kiképzett horvát katonák, a városra pedig hatalmas sarcot vetettek ki. A puskás felkelők között Tamás Brúnónak több rendtársa is fegyvert ragadott; például Porpáczy Pál és Hermán Jeremiás is. A rövid ütközet után hármasban menekültek a horvátok bosszúja elől. Veszprém és Füred irányába futottak. Vesztükre azonban nem maradtak biztonságos távolságban a megszállt várostól, hanem alig egy hónap elteltével visszatértek kolostorukba. Azonnal elfogták mindegyikőjüket. A legkeményebb büntetést Tamás Brúnó kapta: katonai törvényszék elé állították, és öt évig tartó, vasban letöltendő várfogságra ítélték. Végül csak egy évet kellett fogságban töltenie, mert Haynau megkegyelmezett neki.
Tamás Brúnónál könnyebben úszta meg Porpáczy Pál és Hermán Jeremiás a népfölkelést: néhány hét vizsgálati fogság után – kezesség ellenében – a kolostorba internálták őket. Porpáczyra semmit nem tudtak rábizonyítani, Hermán Jeremiásért pedig személyesen Ferenczy János polgármester vállalt kezességet.
Előbb-utóbb tehát mindhárom fehérvári felkelő visszatérhetett a szerzetesi élethez. Hermán Jeremiás sok-sok mariánus rendházat megjárt hosszú élete során, többnyire magyar hitszónok és gyóntató volt; de eközben könyveket és cikkeket írt. Végül szülővárosába, Szombathelyre küldték elöljárói, ahol lelkipásztori munkát végzett.
Halála után itt maradt kis betegellátó könyve, egy 1825-ben Esztergomban nyomtatott munka, amelybe egy bejegyzés szerint 1849-ben kezdte el megörökíteni a gyengélkedők vigasztalására szánt gondolatait, imáit. „Lám Istenem, mily nyomorultul fekszem ágyamon, s kedvedért mit szenvedek” – írta a könyv borítójára. A szennylapra pedig kigyűjtötte, hogy melyik szentet milyen betegség gyötört. A beteg erőt meríthetett abból a tudatból, hogy nincs egyedül, és fohászkodhatott is a szent közbenjárásáért. Íme a lista néhány részlete: „Nagy fő fájást szenvedett Arany sz. Sz. János… Köszvényben fekütt 7 évig S. Gergely Pápa, meg mozdulni sem tudott magától. S. Julián oly köszvényes volt, hogy másoktól úgy vitetett a mártyromság helyére. Oldal fájásokat és mérges keléseket tűrt S. Lucretia…” És így tovább, sok-sok példa a szenvedésre. Fölötte pedig az évszám és a monogram: „HJ 1849.”