Drogpolitika és a Lipót

V I S S Z H A N G

Zárt osztályok címmel a Magyar Nemzet 2007. március 3-i, hét végi mellékletében megjelent írásában Hanthy Kinga az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárása, valamint a pszichiátriai ellátások válságos helyzete kapcsán a következő véleményének ad hangot: „A politikai vezetés mindamellett egyre érzéketlenebb a sokasodó mentálhigiénés és szociálpszichológiai problémák iránt. Nincs országos drogprogram, drog és alkoholizmus elleni stratégia […].”
A cikkben felsorolt problémák érzékeny és hatékony terápiája, a kezelések rendelkezésre állása valóban nem csupán ellátásszervezési kérdés, hanem annak is mutatója, hogy mennyire kiépültek egy ország, egy társadalom demokratikus struktúrái. Fokmérője, hogy a döntéshozók az emberi közösség létezési formáinak milyen mélységéig és szükségleti szintjéig képesek és hajlandóak megszervezni a válaszokat. Magyarán: milyen mértékig érzik át és vállalják felelősségüket.
Helyes meglátás tehát, ha az egyre tömegesebben – és főleg látványosabban – megjelenő mentális problémák ellátását kéri számon a szerző. Ugyanakkor mégsem helyénvaló az idézett megállapítása. Az Országgyűlés 96/2000. határozatával 2000. december 5-én elfogadott Nemzeti stratégia a kábítószer-fogyasztás visszaszorítására című dokumentum nem csupán azért jelentős, mert létezik, mert ellenszavazat nélkül, az akkori hat parlamenti párt egységes támogatásával fogadta el az Országgyűlés, hanem azért is, mert ez a szakmai és társadalmi egyetértéssel létrejött program gyakorlatilag az egyetlen, amely a kormányváltozások viharaiban sem lett áldozatául a politikai érdekeknek. Mint e program kidolgozásáért és megvalósításáért felelős egykori közigazgatási vezetőnek mindig élményt jelentett, hogy van egy területe a közösségi létezésünknek, amely annak ellenére, hogy nagymértékben ki van téve a politikai és ideológiai csatározásoknak, mégis békés együtt gondolkodást és egyetértést tudhatott maga mögött.
Stratégiánk tehát van az illegális kábítószerek társadalmi problémájára vonatkozóan, amely esélyt jelentett (volna) a drogjelenségnek hatékony és felelős kezelésére. Más kérdés, hogy a program végrehajtása lelassult, a rendelkezésre álló költségvetési források kevesebb mint a felére csökkentek, a közigazgatási reprezentációja pedig gyakorlatilag elsüllyedt. A korábbi helyettes államtitkárság helyén ma egy minisztériumi osztály próbálja menteni a menthetőt megnyirbált hatáskörrel, érdekérvényesítési lehetőségekkel és munkatársi gárdával. Stratégia tehát van, a program azonban döcög, amit az is mutat, hogy a stratégia végrehajtási rendeletét, az úgynevezett cselekvési programot immár harmadik alkalommal kell újrafogalmazni, hiszen a határidős feladatok majd mindegyike többszörösen lejárt – teljesületlenül.
Alkoholpolitika valóban nem létezik sem papíron, sem a valóságban, miközben az alkohol túl- és függő fogyasztása hazánk egyik legnagyobb népegészségügyi problémája, egyben tehertétele is emberi életben és társadalmi költségben egyaránt. Részleges koncepciók és stratégiatervezetek születtek ugyan, de a döntéshozó ezt a területet ma sem, korábban sem tartotta érdemesnek felelősen felvállalni. Pedig jól illeszkedne a fiskális reformszemléletbe: az alkohol és a dohányzás társadalmi költségeinek 10 százalékos csökkentése megközelítőleg megegyezne a megszorítások remélt adóbevétel-többletének nagyságrendjével.
A pszichiátriai ellátások átszervezése sokfajta módon veszélyezteti a szenvedélybetegek ellátását. Ezért döntő jelentőségű a drogprobléma vonatkozásában legalább a létező stratégiai program végrehajtása és társadalmi kontroll melletti számonkérése.
Topolánszky Ákos
1999–2003 között a kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkár (Ifjúsági és Sportminisztérium – Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium)

„A politikai vezetés mindamellett egyre érzéketlenebb a sokasodó mentálhigiénés és szociálpszichológiai problémák iránt. Nincs országos drogprogram, drog és alkoholizmus elleni stratégia” – írtam én.
„Stratégiánk tehát van az illegális kábítószerek társadalmi problémájára vonatkozóan, amely esélyt jelentett (volna) a drogjelenségnek hatékony és felelős kezelésére. Más kérdés, hogy a program végrehajtása lelassult, a rendelkezésre álló költségvetési források kevesebb mint a felére csökkentek, a közigazgatási reprezentációja pedig gyakorlatilag elsüllyedt. A korábbi helyettes államtitkárság helyén ma egy minisztériumi osztály próbálja menteni a menthetőt megnyirbált hatáskörrel, érdekérvényesítési lehetőségekkel és munkatársi gárdával. Stratégia tehát van, a program azonban döcög, amit az is mutat, hogy a stratégia végrehajtási rendeletét, az úgynevezett cselekvési programot immár harmadik alkalommal kell újrafogalmazni, hiszen a határidős feladatok majd mindegyike többszörösen lejárt – teljesületlenül” – írja az a helyettes államtitkár, aki már elég régóta azért kapja a fizetését, hogy ez ne így legyen.
Egyezzünk ki. Én visszavonom, hogy nincs stratégia, Ön elismeri, hogy ami van, az valójában nincs.
És továbbra is érvényben marad az állítás, hogy a politikai vezetés egyre érzéketlenebb a sokasodó mentálhigiénés és szociálpszichológiai problémák iránt.
Ezért lesz a Lipótból valóban zárt osztály.
Hanthy Kinga