Ellenségmaximalizálás

Éppen egy, a vele szembeni népharagtól fortyogó földrészt, Dél-Amerikát választotta Bush amerikai elnök arra, hogy bejelentse: újabb 4400 amerikai katonát küld Irakba. A demokrácia megszilárdítására. A mostani, számos bírálója szerint szélsőjobboldali amerikai elnök azonban sajátosan értelmezi a demokráciát, ugyanis annak fogalmából éppen alapvető elemét, a nép akaratát hagyja ki. Hazájában, Irakban és a világban általában. Az iraki háborút ugyanis az Egyesült Államokban egészséges és növekvő, Irakban elsöprő, a világon pedig túlnyomó többség ellenzi.
Az Egyesült Államok történelmében elnök még nem tett annyit az országa politikájával szembeni ellenérzések felkorbácsolásáért, mint a második elnöki ciklusát töltő George W. Bush. Ami Afganisztánt illeti, még tavaly október 31-én adtunk hírt e lapban az afganisztáni Pandzsvaje faluból származó Hadzsi Nik Mohammed szavairól, aki az afgán hírügynökségnek így foglalta össze véleményét az Afganisztánt megszállókról és a tálibokról: „A tálibokhoz akarok csatlakozni, mert a tálibok csak két embert öltek meg a falumból, míg a koalíciós erők egyetlen napon hatvanhármat.”
Hasonlóan beszélnek ma Libanontól Oroszországon át Magyarországig. Libanonban azok, akik a Hezbollahhoz csatlakoznak, mert szerintük nem helyes országukat totális amerikai segítséggel a kőkorszakba bombázni, a lakosság negyedét földönfutóvá tenni, gyerekek végtagját letépő kazettás bombák százezreit a háború utolsó napjaiban szétszórni. Oroszországban azok – a lakosság hatalmas többsége –, akik a volt Jukosz-vezér Hodorkovszkijt bűnözőnek tekintik, nem pedig „politikai fogolynak”, mint tette ezt legutóbb Tom Lantos, az amerikai törvényhozás külügyi bizottságának feje. És akik Putyin autoriter rendszerét a nemzet felemelkedése szemszögéből messze inkább üdvösebbnek tartják, mint a Nyugat kedvencévé vált elődjének, a részeges Jelcin elnöknek demokráciáját, amelynek fő jellemzője volt, hogy Oroszországot tálcán kínálta fel a külföldi érdekeknek, katonailag és más téren teljes mértékben kiszolgáltatottá téve. Vagy Magyarországon, ahol az amerikai külügyminisztérium emberi jogi jelentése további tíz évvel betonozott be egy olyan mértékű Amerika-ellenességet, amely 1990-ben egyszerűen elképzelhetetlen volt. Az a tény, hogy egy emberi jogi jelentés „elfelejti” megemlíteni azt, miszerint a hatalom itt emberek szemét lőtte ki, ujjakat szakított le, papot, immunitást élvező képviselőt, ártatlan belföldieket és külföldieket vert, az a szégyen nehezen lemosható skarlátvörös betűjét nyomja a Szabadság téri amerikai nagykövetség épületének homlokzatára. A kérdés feltehető: vajon hány hétig, sőt hónapig mutogatták volna a nagy amerikai tévéállomások totálban a szemgolyó nélküli, véres szemüregeket, ha a rendőri gumigolyót a fehérorosz Lukasenko vagy Putyin elnök parancsára lövik ki?
Nem tudjuk, csak sejtjük. Azt viszont tudjuk, hogy az International Herald Tribune – az amerikai New York Times testvérlapja – hét végi számának címoldalán A nagymester a Kremllel szemben – Kaszparov fel akarja tüzelni Oroszországot címmel azt ünneplik az amerikai neokonzervatívok helyi üdvöskéjében, a nagy sakkozót egyfajta modern kori hős Dávidként beállítva, hogy az az „utcai politikát” szegezi Putyinnak; vonul fel engedély nélkül a hozzájuk csatlakozó kommunisták és fasiszták társaságában. Ami a transzatlanti hűségét oly gyakran hangoztató Orbán Viktornál halálos bűn, az Kaszparovnál az erény felmagasztosulása. Amerika erőnek erejével maximalizálja ellenségeinek számát. Már valóban csak az Irán elleni atomcsapás hiányzik.