(hol az a kor…)

Én nem tudom, hogy Magyarország mentális és erkölcsi állapota javult-e az úgynevezett rendszerváltozás óta. Abban sem vagyok biztos, hogy az emberek közérzete az úgynevezett szabadságban és demokráciában alapvetően megváltozott-e. Egyáltalán beszélhetünk-e belső változásról azzal együtt, hogy a külső körülmények, életviteli lehetőségek látványosan átalakultak, az érvényesülés feltételei és módszerei látszólag szöges ellentétben állnak a Kádár-korban megszokottal, a társadalom nyíltabbá válni látszott, az óvatos, csendes manipulációk után a modus vivendit a brutális, hivalkodó sikerre törés határozza meg.
Az újmódi habitus természetesen nem csak a politikában terjedt el, döntő szerepet játszik az üzleti életben, a kultúrában és legfőképp a médiában. Rengeteg ilyen vagy olyan sztár emelkedett ki az általános nyomorúságból, döbbenetes bornírtságok jutnak térhez a véleménynyilvánítás szabadságában, a törtetés az érvényesülés sarokköve, szinte úgy látszik, hogy a szabadság kedvez az agressziónak.
Persze lehet, hogy mindez világjelenség, és nincs más oka, mint az, hogy egyre több az eszkimó és egyre kevesebb a fóka. Ha ezt hiszszük, akkor is szembeötlik Magyarország kiemelkedő nyomorúsága, a népesség ellenséges, gyanakvó magatartása, kedvetlensége, s ebben a kedvetlenségben a bizalom teljes hiánya. Mindezt aligha lehet a politika számlájára írni; a baj múltunk mélyrétegeiben gyökerezik, s hogy egy krisztusi mondással éljek: terméséről ismerni meg a fát. Szocialista gyökérzet, szocialista fa, és a termés bizony silány.
A kérdés e silányság láttán nem egyéb, mint az, hogy mindent újra kellene kezdenünk. És ebből következik a másik kérdés: miként és mikor kezdhetünk mindent újra. Ki lesz az, aki bevallja, hogy 1989 lehetőségével nem sokra jutottunk. Európához való csatlakozásunk vágya egyre inkább haszonleséssé silányul, demokráciánk látszólagos, nem a politikai váltógazdaság megújító ereje, hanem a hatalomért való agresszív küzdelem dominál benne, s eközben minden demokrácia legnagyobb értéke a szabadság, az emberi jog és méltóság, már-már elsikkadni látszik. A sajtó képtelen ellátni feladatát, az erőszakszervezetek fontossága növekszik. Miközben a média a nézettségre apellál, a legostobább szokásokat, a legrosszabb stílust, a legalantasabb szórakozást terjeszti a tömegkultúrában. Mindez Nyugatról jön? Netán Amerikából? Dehogy. Észre kell vennünk, hogy Nyugaton nemcsak a politikai kultúra más, hanem az úgynevezett tömeg magatartása, életvitele és életszemlélete is. Nemcsak több a kenyér, hanem színvonalasabb a cirkusz.
Korunk egyik alapvető domináns vágya az úgynevezett szórakozás. A jó szórakozást szocialista zsargonban, a szabadidő hasznos eltöltésének nevezték. Hosszú ideig az Aranycsapat ki is elégítette a kívánalmakat, azonban szeretett hazánkra a legkülönbözőbb ágazatokban a „de a kocsma bezzeg hangos” metódus volt a jellemző. Szórakozásunk sarokköve a tévé lett, s miközben a képernyőre meredünk, szemünkbe tűnik olykor-olykor, micsoda önfeledt tömeg vesz részt a nyugati kulturális és sportrendezvényeken. Népünk mentális állapotát jól kifejezi a magyar futball jelenlegi állapota, az üres lelátók, a játékképtelenség, a szurkolói acsarkodás. Miféle nép az, amelyet mindösszesen a tévé és a politika szórakoztat?
Hányszor hangzott már el ezen a földön, hogy „utat tévesztettünk”. Hány nagyra törő elme akarta „kitalálni Magyarországot”? Mikor fordulunk vissza a téves útról, mikor talál valóban önmagára a kitalálhatatlan Magyarország? Hol az a kor, mely után „buzgó imádság epedez százezrek ajakán”? Hol van az egyre múló és sürgető időben? Én nem tudom…