Álmodtam arról, hogyan fogunk itt élni. Kertet szerettem volna, fákat, biogazdaságot. Rájöttem, hogy az illúziókat el kell engednünk. Most a legnagyobb dolognak azt tartom, hogy a néhány kecskénk, malacunk és kutyánk még él – mondja Laczkó Mihály, a copfba kötött hajú katolikus pap az alsónémedi tanya udvarán.
Mihály atya a falu plébánosa volt, amikor megfogant benne a vágy, hogy rehabilitációs intézetet szeretne létrehozni felnőtt szenvedélybetegeknek. Megkereste ötletével püspökét, aki bár meglepődött, de támogatta a kezdeményezést. 2002-ben a váci egyházmegye létrehozta a Vándorok a Viharban Alapítványt, amely hamarosan minisztériumi támogatásokat nyert el. A pénzből telket vásároltak, kifizették a tervezőt, sőt az építkezés is beindult. Közben püspökváltás történt, szerencsére azonban az új püspök is támogatta az elképzelést. Nemcsak szellemileg, hiszen közben Mihály atya az egyházmegye drogpasztorációért felelős lelkésze lett, hanem az építkezés kiadásaihoz is hozzájárult. 2005-től az alapítványi vagyon átszállt a püspökségre, amely az intézmény fenntartója és az alapítvány szakmai működtetője lett. Mire azonban elkészült az épület, kiderült, nincs szükség felnőtt rehabilitációs intézetre.
– Pitbulltermészetem van. Nem hagytam annyiban a dolgot, pedig még ígéretet sem kaptam a támogatásra az Országos Egészségügyi Pénztártól – folytatja Laczkó Mihály. Némi bizonytalanság után a ház tényleg rehabilitációs intézet lett, csak éppen nem felnőttek, hanem gyerekek a lakói. Mihály atya elutazott a Kiskunság közepére, megnézte a Béke Gyermekotthon hasonló lakásotthonát, amely tizenhat kilométerre található minden lakott területtől.
– Addig még nem dolgoztam állami gondoskodásban élő fiatalokkal, de tetszett az ötlet. Elkezdtem járni a Béke Gyermekotthonba, hogy szokjam a srácokat. Csak később jöttem rá, miért nem mernek sokan ma Magyarországon speciális gyermekotthont létrehozni magatartás-zavaros, kábítószer-használó tizenévesek részére.
Az akkor még csak sejtett buktatók ellenére Mihály atya úgy döntött, nem hátrál meg. Pedig mindent kezdhetett elölről. Újra megkereste a közigazgatási hivatalt, mert át kellett minősíttetni az intézményt gyerekvédelmi intézménnyé, speciális gyermekotthonná. Az államkincstártól ismét engedélyt kellett kérnie, és több pénzre is volt szüksége. Hosszas küzdelem után sikerült a fővárosi önkormányzattal szerződést kötnie tíz férőhelyre, a Pest és a Heves megyei gyermekvédelmi szakszolgálattal három-három helyre, és volt már fix normatíva a kincstártól is, azonban ez még mindig kevés volt. A működéshez a hiányzó egyharmad részt végül a püspökség vállalta magára. Beindult a ház, 2006. február elsején megjött az első fiú. Májusban az utolsó. Most tizenhatan vannak.
A srácok negatív hajtóerőkkel érkeztek, szorongással, bűntudattal, félelmekkel. Először a hely is sokkoló, hiszen nincs semmi körülötte. A gyermekotthonok a városban vannak. Ott előfordult, hogy egy fiú naphosszat az ablakban ült, nézte, ki jön arrafelé. Ha ellenszenvesnek találta, kiment, megverte, a pénzét elvette.
Itt nincs kit megverni.
Törvényszerű, hogy idekerülvén haragja a bent élők ellen fordult. Az első évben, főképp az első két hónapban csúnya dolgok történtek, amelyekből rendőrségi ügyek lettek. Néhányan negyvennyolc órát a fogdán töltöttek. Ezek a fiúk nem kellettek senkinek, valójában azért vannak itt. G.-t például egy éve a rendőrök találták meg. Elszökött otthonról, ahol húsklopfolóval ütötték. Füle, akár egy birkózóé. De a gyerekek többségét szexuális erőszak is érte. Kit a nevelőanyja, kit valamelyik távolabbi rokon molesztált. Egy kifejezetten szép arcú, magas fiú nem zaklatás áldozata, csupán egy gyilkosság szemtanúja volt. Háromévesen nézte végig, ahogy anyja elássa meggyilkolt nevelőapját. Tízévesen a rendőrök a szeme előtt ásták ki a holttestet. Ottlétünk alatt, ebéd előtt elvonult a többiektől, bekapcsolta a tévét. Majd, miután senki nem ült le mellé, visszament a többiekhez biliárdozni. Néha maga elé nézett, néha a semmibe, néha pedig csak egy rakoncátlan mozdulat árulta el, hogy nincs jelen.
P. viszont szívvel-lélekkel játszott. Benne szemmel láthatólag nincs semmi ellenállás a nevelőkkel szemben. Jól viselkedik, hiszen vágyik vissza a családjához. A fiú magatartás-problémákkal került be a házba, miután először egy speciális gyermekotthonból, majd a gyerekpszichológiai osztályról is kirakták. Zavarainak oka a nagybácsi abúzusán kívül a televízió. Tíztől tizenhárom éves koráig horrorfilmeket nézett, ma már nem tud különbséget tenni a valóság és a virtuális világ között. Legszívesebben arról fantáziál, hogyan ölhetné meg a legvéresebb módon az embereket. És hogy miért hagyták horrorfilmeken felnőni P.-t? Addig is csendben volt a gyerek.
Hogy most hogyan élnek ezek a srácok? Egyszerűen. Mihály atya szerint borzasztóan nehéz elérni azt a fiúknál, hogy tartsanak rendet maguk körül, fürödjenek meg, mossanak fogat, ne beszéljenek csúnyán, ne bántsák egymást. És ha valakinek valami baja van, azt vegyék észre. És nem mellesleg tartsák rendben a rájuk bízott állatokat.
Mag Judit pszichológus egy éve jár ki rendszeresen az alsónémedi tanyára. Szerinte a fiúk múltja kelti bennük a szorongásokat, a feszültségeket. Minden rosszat, ami történt velük, a saját hibájuknak éreznek.
– Lassan, de megnyíltak a gyerekek, elkezdtek magukról beszélni. Ez jó. Minél többet mondanak el a „bűneikről”, annál jobban megkönnyebbülnek. Most olyan súlyokat cipelnek, hogy a külvilágra már nincs energiájuk – véli a fiatal pszichológus.
Talán ezzel van összefüggésben, hogy e gyerekek többsége már ilyen fiatalon valamiféle szenvedély rabjává vált: legtöbbször kábítószer- és alkoholproblémákkal küszködnek, küszködtek. Mintha róluk írták volna a 31. zsoltárt. „Könyörülj rajtam, Uram, tele vagyok félelemmel, tekintetem komor a gondtól, testem, lelkem összetörve. […] Gúny tárgya lettem ellenségeimnek, szomszédaimnak szégyenük, barátaimnak félelmük.” A versben megfogalmazott kiszolgáltatottság, fájdalom és magány jellemzi a kábítószer- és alkoholfüggők életét, ők a szeretet szegényei. Az, hogy az egyházi szervezetek hatékonyak a kábítószer elleni küzdelemben, Horváth-Szabó Katalin pszichológus szerint azért van, mert a pszichológia „csak” leír, definíciókat ad. Azonban „száraz” tudományként nem engedheti meg magának, hogy erkölcsi ítéletet alkosson. Nem tud segíteni abban, milyen irányba kellene továbblépni. A teológia más. A pszichológiai látásmódba szilárd értékrendet hoz, útmutatást ad.
Néhányan, például Fröhlich Ida, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékán asszonya úgy gondolja, ahhoz, hogy a drogot legyőzzük, előbb meg kell ismernünk a hatásmechanizmusát. Mások meg úgy vélik, mint például Mészáros Piroska családterapeuta, hogy alternatívát kell adni a drog helyett.
– Ebben a társadalomban ember legyen a talpán, aki valamitől nem függő – magyarázza. – Valójában a drog álprobléma. Az igazi az, hogy nem ismerjük a gyökereinket, nincsenek értékeink. Megszűntek a közös családi rítusok. Sokszor a családtagok alig vannak együtt. Mit várunk el azoktól a családoktól, amelyekben a tagok nem kommunikálnak egymással? Ha nincs beszélgetés, ha nincs bizalom, akkor menekülés van. Az apa iszik, a gyerek drogozik.
Mészáros Piroska szerint nem lehet izoláltan meggyógyítani a gyereket, hiszen a család a beteg. Minden ilyen családban van valamilyen súlyos titok, a családtagok legtöbbjének az alkohollal is gondjai vannak. A családterapeuta úgy látja, hogy nem a drog felől kellene közelíteni a problémához. Nem az információáramlást kellene erősíteni, hanem az önismeretet, és közösségeket kellene létrehozni. Akár iskolait, akár otthonit. Az iskolákban el is indult valami, újabban különböző programokat, kalandtúrákat hirdetnek – nagy sikerrel.
Laczkó Mihály azt mondja, kevés nagyobb „kalandot” tud elképzelni tizenhat állami gondozott, kábítószer-használó, antiszociális sráccal való együttélésnél. Egyelőre bírja. Nem véletlenül.
– Ezek a gyerekek nem rosszak, én pedig nem vagyok különb náluk. Erre fokozatosan jöttem rá. Bár illegális szerek rabja sosem voltam, és az alkohol sem igazán fogott meg, voltak olyan szakaszai az életemnek, amikor igenis fontosak voltak számomra az addikciók. Kamaszkoromban. Most azt gondolom, ha akkor találkozom a kábítószerekkel, akkor azokat használom, és nem a cigarettát szívom húsz évig. Nem véletlen, hogy a függőség érdekelt. Valójában megértem a hozzánk kerülő srácokat.
De nem csak ő empatikus. A nevelők közül többen vannak, akik valaha tiltott szerekkel éltek. Egyikük, aki a nevét nem árulja el, tizenkét éve tiszta, holott tizennégy és harmincnyolc éves kora között permanensen ivott. Amióta abbahagyta, hetven–száz kilométereket fut, és rendszeresen edz. Fizikuma olyan, hogy az idelátogató négydanos karatemestert úgy leteperte földharcban, hogy a mester nem győzött kopogni.
Ebédelünk. Mellettem Szilágyi András negyvenkét éves szociális munkás szakos egyetemista – nevelő – kanalazza jóízűen a hagymás krumplit. Kiderül, szintén tudja, mi az a drog. Heroinista volt harmincöt éves koráig.
– Utólag úgy gondolom, hirtelen vállaltam be ezt az egészet. A munkám elsősorban nem fizikailag, hanem lelkileg fárasztó.
– Tudják a fiúk rólad, hogy mi voltál?
– Igen. Öten vagyunk leállt anyagosok.
Ez hát az alapállás.
– Egy évig küzdöttem tudattalanul a saját erőmből. Keserves volt. Megéreztem, hogy mindenféle emberi erőfeszítés izzadságszagú, nem vezet sehová. Rájöttem, hogy a munkámból csak az Istent hagytam ki, pedig az elején benne volt. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak ezek a gyerekek árvák lennének, hiszen olyan hiátusaik vannak, hogy gyógyulásuk tényleg csak isteni kegyelemből lehetséges – sóhajt Laczkó Mihály.
Persze csodák történhetnek. A kis A. például hazakerült.
Azt az alsónémedi házban töltött egy nap után is látni, hogy itt a nulla alatt néhány méterrel élnek emberek. Ám ahogy Pilinszky mondja, a nullpontnak is megvan a maga kegyelme. Onnan csak följönni lehet.
origo.hu
Magyar Péter visszalépése után közleményt adott ki a Női Sikernap szervezője
