Nagykövet úr, kevés kollégájának a nevét tanulta meg ilyen gyorsan az ország, mint az önét. Igazi médiasztár lett, ám egy diplomata esetében ez korántsem egyértelműen szerencsés dolog. Örül ennek a sok tekintetben kétes népszerűségnek, avagy diplomataként szívesebben maradna a háttérben?
– Természetesen ez utóbbit szívesebben tenném, hiszen egy diplomata alapvetően nem nyilvánosság előtt dolgozó politikus. Nem örültem, hogy a helyzet így alakult, de a feladataim közé tartozik az orosz kormány politikájának megvilágítása is. S ha már megszólíttattam egy olyan rendezvényen, ahol egyáltalán nem készültem felszólalni, úgy gondolom, nem cselekedhettem másként, mint azt tettem.
– A hozzászólásából is kiderült, tisztában van azzal, hogy akarva-akaratlanul is egy alapvetően belpolitikai indíttatású vitába keveredett. Mindez azzal a veszéllyel is járhat, hogy egyik vagy másik fél a maga javára próbálja felhasználni a fellépését, nyilatkozatait. A magyar politikai elit és részben a társadalom megosztottságát tekintve e helyzetből pedig logikusan következik, hogy könnyen elveszítheti az ország másik felének a szimpátiáját. Jó ez Oroszországnak?
– Igen, belekeveredtem a belpolitikai harcokba, de nyugodtan fogalmaznék úgy is, hogy önhibámon kívül belekevertek ezekbe. Nem érdekem, hogy a magyar politikai erők bevonják Oroszország nagykövetét a belpolitikai csatározásokba. Ellenkezőleg, arra törekszem, a szavazók minden oldalon úgy érezzék, mint nálunk, hogy a kétoldalú kapcsolatok megfelelnek a nemzeti érdekeknek, s így e viszonyrendszer körül a társadalmi légkör minél kedvezőbb legyen. Így aztán, ha úgy érzem, hogy valakik hamis színben tüntetik fel az orosz politikát, akkor a nyilvánossághoz kell fordulnom, s megmagyarázni, mi is az igazi érdekünk. S ha a Fidesz szóvivőjének azon kijelentését olvasom, miszerint „a magyar kormány szembehelyezkedett a közös európai energiapolitikával, és nem a magyar, valamint a közös európai érdeket tartja szem előtt, hanem az orosz érdekek és hatalmi törekvések szószólójaként lép fel”, akkor el kell mondanom, a magyar kormány sohasem ajánlotta fel Moszkvának, hogy uniós szószólója legyen. Az orosz kormány sem kér ilyet senkitől, hiszen maga is meg tudja védeni az ország érdekeit. Aláhúznám azt is, hogy Oroszországnak Európában nincsenek hatalmi törekvései, s egyenrangú partneri viszonyra törekszik mindenkivel, legyen az nagy vagy kis ország.
– Valóban nem jó dolog, ha a magyar– orosz kapcsolatokat bárki is belekeveri a belpolitikai csatározásokba, mindez azonban nem az elmúlt hetekben kezdődött. A magyar jobboldal bizalma jó egy évvel ezelőtt ingott meg Oroszországban. Nagyon nem szerencsés, ha bárki, különösen egy politikus egy másik nép észjárását minősítgeti, európaiakra s nem európaiakra osztva egyébként egységes geopolitikai térben élő államokat, de az sem, ha egy ország vezetője beszáll egy másik választási kampányába. Egy év tapasztalatával nem gondolja, a Fidesz bizalmatlanságának egyik fő oka, hogy tavaly Putyin elnök lényegében Gyurcsány Ferencet támogatta meg egy kényes pillanatban látogatásával?
– Nem ezzel a látogatással kezdődött a kapcsolataink fejlődése, ez inkább bizonyos folyamatokat értékelt és komoly megállapodások is születtek. Az utat egyébként korábbra, az előző év őszére tervezték, de végül csak február végére találtak időt. Ennek semmi köze a magyar belpolitikához, s a cél a kétoldalú kapcsolatokban kezdődött pozitív folyamatok megtámogatása volt.
– Ha már így alakult, még nagyobb hiba volt, hogy feleslegesen udvariatlan gesztussal, feltehetőleg magyar kormányzati nyomásra lemondták a fő ellenzéki erő vezetőjével betervezett különtalálkozót…
– Vlagyimir Putyin az összes parlamenti párt vezetőjével találkozott, s ennek részeként külön beszélgetett Orbán elnök úrral. Mégpedig abban a szellemben, hogy bármi legyen is a választás eredménye, a kapcsolatokra ez nem lesz kihatással. Egyébként majdnem minden magyar párttal tartjuk a kapcsolatot, konkrét együttműködés azonban mindig a végrehajtó hatalommal, az adott kormánnyal folyik. Egy látogatás programja pedig a fő pontok kivételével szinte az utolsó pillanatig nyitott.
– Az elmúlt napok történéseinek egyik kulcsszava a bizalom, ami ha nincs meg, akkor bizony nem meglepő, hogy mindenki mindent félreért. Árulja el, ominózus hozzászólása végén mit akart azzal mondani, hogy „megértettük egymást”? A jelenlévők és a sajtó nagy része ugyanis fenyegetésként értelmezte e szavakat.
– A fenyegetésnek még a szándéka is távol áll tőlem. Csupán hívtam fel a hallgatóság figyelmét, hogy értsük meg egymás álláspontját, érdekeit és tartsuk tiszteletben ezeket. Az egyoldalú, kioktató kijelentéseket nélkülöző párbeszéd fontosságát hangsúlyoztam.
– Nem nyugtatta a kedélyeket, hogy néhány nap múlva a duma egyik bizottságának vezetője úgy fogalmazott, „ha nem tetszik az orosz gáz szaga, lehet máshol is vásárolni”. E szavak sokak fülében csengtek nagyhatalmi arroganciaként. Miért volt erre szükség?
– Nem lehet, hogy durva, provokatív volt az újságírói kérdés? Egyébként különböző formában, de ő is és én is arra figyelmeztettünk, hogy az energetikai piac nagyon érzékenyen, néha bizony idegesen viselkedik, így jobban oda kell figyelni a partnerre, nem szabad benne bizalmatlanságot kelteni. Könnyű ugyanis elijeszteni a vásárlót, de a szállítót is. Oroszországnak érdeke, hogy Európával, benne Magyarországgal hosszú távú, biztos alapokon álló kapcsolatunk legyen.
– Hogy mennyire érzékeny dolog az energia, azt most közvetlenül is tapasztalhatjuk. Egyrészt a nyugati, benne elsősorban az amerikai sajtó például nagy hirtelen elkezdte félteni a Gazpromtól Közép-Európát, másrészről pedig olyan híresztelések terjednek, hogy az orosz titkosszolgálatok felerősítették a tevékenységüket Magyarországon. Pedig a vita alapját jelentő két gázvezeték legfeljebb a tervezőasztalokon létezik…
– Meglehetősen bonyolultak manapság a világban a partneri viszonyok. Keveredik bennük a barátság és a konkurencia, amelynek pedig egyik fegyvere a propaganda. Ma ugyan PR-nak hívják, a lényege azonban ugyanaz. Ebben a propagandában az utóbbi időben sajnos túl sok az olcsó elem. Itt van például a Nabucco körüli teljesen mesterséges vita. Az ebben sokszor megnyilvánuló analfabétizmus az olcsó propaganda szintjére vitte le az egyébként komoly kérdéseket. Az amerikai neokonzervatívok egyik, energetikai szakértőnek nehezen nevezhető képviselőjét például láttam a Fidesz egyik konferenciáján. (Az illető Vladimir Socor, a Jamestown Foundation munkatársa – a szerk.) Olyan politológusról van szó, akinek igazi szakmája az oroszellenesség. Ebben a világban persze még mindig meg lehet élni ebből, nem érzem azonban, hogy ennek bármilyen köze lenne a magyar nemzeti érdekhez.
– Az orosz titkosszolgálati tevékenység élénküléséről szóló értesüléseket is a propaganda részének tartja?
– Igen. Hol vannak a tények? Hírekre tudok reagálni, híresztelésekkel azonban nem tudok mit kezdeni. Olyan ez, mint az úgymond orosz hatalmi törekvések kérdése. Feltételezés, amire nincs mit mondani.
– Az előbb a Nabucco kontra Kék Áramlat vita kapcsán a sajtóhoz hasonlóan ön is csak a Fideszt említette, amikor a kisebbik kormányzó párt, az SZDSZ is egyértelműen a Nabuccót szorgalmazza.
– Nézze, ez belpolitika. Számomra az is furcsa, hogy néhány amerikai politikus is feltűnően támogatja a Nabuccót, de a projektben az Egyesült Államok semmilyen értelemben, még csak beruházóként sem vesz részt.
– Az erőforrásokért folytatott verseny a XXI. század egyik kulcskérdése, amelyben Oroszország adottságai kiválóak. Nem véletlen tehát, hogy a mai orosz politika nagyrészt az energiaforrásokra alapozza az ország modernizációját, felemelkedését, viszszatérését a világpolitika színpadára.
– Mindenekelőtt fontos ez az országon belül, az energiaszektorból befolyó adók ugyanis a költségvetés mintegy negyven százalékát teszik ki. Nemzetközi szinten pedig természetes előny a konkurenciaharcban. Ezt nyíltan kimondjuk, hiszen minden országnak van valamije e versenyben. Nekünk olajunk és gázunk van. Az érdekünk, hogy ezt az adottságot ésszerűen használjuk ki. Külpolitikánk leglényegesebb vonása a nemzeti érdekek konfrontáció nélküli védelme. Vitatkozunk, párbeszédre hívjuk a partnereinket, de nem akarunk konfrontálódni, s megértjük mások érdekeit is.
– A nemzeti érdekek védelméről szóló szavakat akár Orbán Viktor szájából is hallhatnánk…
– Igen, de én azt is mondtam, hogy konfrontáció nélkül!
– Mint az utóbbi napokban többször is említette, nem az orosz állam, hanem a vállalkozók szállítják a gázt. Ha már a nemzeti érdekek védelméről beszélünk, akkor igazán nem értem, miért kell ilyen szégyellősnek lenni az orosz állam Gazprom-beli részesedésével kapcsolatban, hiszen ugyanígy van ez máshol is! Hogy ne menjünk messze, említhetnénk például a norvég Statoilt, ahol az állami részesedés immár hetven százalék felé közelít, de az amerikaiak is nagyon figyelnek arra, ki szerezhet részesedést stratégiai energiacégeikben!
– Minden államnak van gazdaság- és energiapolitikája, minden kormány felelőssége termelőként és fogyasztóként egyaránt az energiabiztonság. Az orosz kormánynak akkor is volt szava a Gazprom döntéseiben, amikor kisebbségi tulajdonos volt, míg most nagyobb a biztonság. Természetes, hogy az állam együttműködik e nagy adófizető cégekkel.
– S abban is biztos vagyok, hogy az orosz állam adott esetben nem adná el a Molban meglévő utolsó állami részvényeit…
– Minden privatizációt konkrétan, az adott gazdasági és politikai helyzet függvényében kell megvizsgálni. Nálunk például jövőre kezdődik a villamosipari monopólium magánosítással egybekötött átrendeződése, döntő csomagok azonban állami kézben maradnak.
– Beengedik a külföldi tőkét is? Az utóbbi időben ugyanis e kérdésben több vád is éri Oroszországot.
– Igen, de csak bizonyos mértékig. Az olajipar 26 százaléka is külföldi kézben van, többek között a Moléban. A szocializmus évei után természetes, hogy privatizálni kell, az államnak ugyanakkor a gazdaságpolitikában vannak stratégiai feladatai, s ez nem jelent piacellenességet. Oroszországban például megszületett a döntés azon stratégiai vállalatok listájáról, amelyek a nemzetbiztonság és szociális stabilitás szempontjait figyelembe véve fontosak, s e cégeket nem adja magánkézbe. A többiek tekintetében nyitott.
– Az energiapolitikánál maradva ejtsünk még egy szót a bizalomról, amelyet annak ellenére megingatott az Ukrajnával, Beloruszsziával folytatott árháború vagy a Mazeiku Nafta körüli perpatvar Litvániával, hogy Oroszország rendszerektől függetlenül évtizedek óta Európa megbízható szállítója. Az utóbbi időben azonban egyre többször halljuk – nem orosz részről – az energiafegyver bevetéséről szóló fenyegetést. Miért vállalta Oroszország az irányában a bizalmat megingató említett lépéseket?
– Különböző dolgokról van szó. Ukrajna és Belorusszia esetében például arról, hogy Moszkva hosszú ideig támogatta az új államok építését azzal, hogy az olaj tekintetében néhány évig, a gáznál egészen a legutóbbi időkig nem kért piaci árat. Eljött azonban az idő, mikor ezek az országok talpra álltak, s ilyen segélyekre már nincs szükségük, s fokozatosan az európai árakra térünk át. E megállapodásokkal, benne a tranzitdíjak és az import különválasztásával egyébként a harmadik országokba történő energiaszállítás is biztonságosabbá vált.
– A Moszkvával szembeni bizalmatlanság talán alapvető oka magában az orosz rendszerrel szembeni idegenkedésben keresendő. Ezt az érzést a 90-es évek elején Antall József úgy fogalmazta meg, hogy „senki ne higgye biztonságban magát Magyarországon, Európában és az egész világon Oroszország időleges meggyengülése láttán. Mert nem egy országról, hanem egy birodalomról van szó, amely soha nem volt a népfelség, a piacgazdaság vagy a parlamenti demokrácia letéteményese.” Mindezt az orosz terminológia valahol az irányított vagy újabban a szuverén demokrácia kifejezésekkel írja le. Miért nem lehet minden jelző nélkül meghatározni az orosz berendezkedést?
– Putyin elnök és az orosz végrehajtó hatalom törekvéseit a fiatal demokrácia erősítésének szándéka jellemzi. Azonban ezt a zsenge demokráciát csak úgy lehet megacélozni, ha figyelembe vesszük az ország sajátosságait. Mindezt például úgy kell tenni, hogy az elősegítse az emberek gondolkodásának változását. Ha ma körülnézünk, akkor csak a vak nem látja, hogy ez az ország már egész más, mint a Szovjetunió volt. Antall miniszterelnök korában egyébként tényleg gyenge volt Oroszország, és állítólag akkor több volt a demokrácia. Azonban ha egy állam felelősséget vállal polgárainak biztonságáért, az nem kevesebb demokráciát jelent. Persze, még sok a tennivaló, s támaszkodunk mások tapasztalataira. Okos tanácsot mindig elfogadunk, még tárgyszerű kritikát is, a propagandát azonban ebből jó lenne kihagyni.
– Az Oroszországgal szemben az utóbbi időben felerősödött bírálatok azonban részben akár közvetett dicséretként, az ország magára találásának, erősödésének „eredményeként” is értékelhetők…
– Nagyon sokan nem tudnak megbékélni azzal, hogy Oroszország talpra áll, s már nem áll be a sorba. Van véleménye, s immár sok tekintetben vetélytárs is. De ez is természetes, hiszen a mai világban mindenki egyszerre barát és vetélytárs. Érdekünk, hogy a világon ne egy akarat érvényesüljön, hanem sok szereplő érdekeinek figyelembevételével szülessenek kollektív döntések. Csakis ez teremthet tartós stabilitást. Mi tudjuk, hogy mi az érdekünk, s hozzá akarunk járulni egy a hidegháborút követő átmenet utáni stabil, demokratikus világ kialakulásához. Az egyoldalú döntések ideje lejárt.
– Lord Palmerston után szabadon alighanem Oroszországra is elmondható, hogy nincsenek sem állandó barátai, sem állandó ellenségei, csak állandó érdekei. Melyek ezek az érdekek Közép-Európában, s hol ebben Magyarország helye?
– Ez XIX. századbeli gondolkodásmód, s Oroszországnak ma egyetlen állam sem ellensége. Partneri viszonyra törekszünk mindenkivel. S hogy mik az érdekeink? A kontinensen mindenképpen az, hogy létrejöjjön egy választóvonalak nélküli Európa. Ebben a legnagyobb partnerünk az Európai Unió. Ebben a keretben értelmezendő az orosz–magyar viszony is.
origo.hu
Ismét beszorult egy gyerek az 56-os emlékműbe Zuglóban – videón a mentés
