A nemzetek eltüntetését, a hagyományok felszámolását célzó globalista agymosás hatékonyságát semmi nem mutatja jobban, mint Lengyelország mai állapota. Joggal örülhetünk Karol Nawrocki győzelmének az elnökválasztáson, de e győzelem nem volt elsöprő, mindazok után, amit az áljobboldali, az íratlan demokratikus játékszabályokat és a pozitív jogot egyaránt lábbal tipró Tusk-kormány művelt. Ez azt jelzi, hogy a szellemi filoxéra a lengyel társadalom csaknem felét megfertőzte.
Lassan közhelynek számít az a megállapítás, hogy
gondolkodásmódban, értékrendben, a világhoz való viszonyulásban soha nem volt akkora szakadék nemzedékek között, mint ma. Emögött is ugyanaz a globalista, több szinten támadó, a közösségi médiát, a streamingplatformokat, a hagyományos sajtót, a fősodratú tudományos világot felölelő hatalmi centrum áll, mely meghódította a kontinens nyugati részét, s most Közép- és Kelet-Európát ostromolja.
Csak idő kérdése, hogy mikor lesz látványos az a kár, amit az erdélyi magyar közösség lelkületében, közgondolkodásában okoz. A választási eredmények optimizmusra ösztönöznek: e közösség egységesnek mutatkozik, a magyar kormány mellett a fontosabb kérdésekben jellemzően kiálló RMDSZ a legutóbbi országgyűlési választásokon rég nem látott sikert ért el, az anyaországi nemzeti kormány támogatottsága kilencven százalék körüli. Mindezek ellenére a bomlás jelei már mutatkoznak.
Megalakult az első Tisza-sziget Kolozsváron, a kozmopolitizmus erdélyi fellegvárában. (Nem véletlen, hogy itt szervezik a legnagyobb fővárosokon kívül rendezvényként emlegetett pride-ot.)
A kezdeményező Kátai István, Székelyföldön született szabadúszó színész, akiről némi világhálós kutakodás után hamar kiderül, hogy a Tolna vármegyei Nagyszékelyen gazdálkodik, de „gyakran jár haza”. Az már a Ceausescu-korban kiderült, hogy a székelység lételeme a saját, etnikailag homogén közösség, ebben a létkeretben tudja gazdagítani sajátos értékeivel nemzetünket. Más kulturális közegben – legyen az román fennhatóság alatt álló magyar szórvány, Belső-Magyarország vagy Nyugat-Európa – az átlagnál nagyobb hajlamot mutat az asszimilációra.
Kátai is felmondja a kötelezőt, amit nap mint nap lehet hallani az ellenzéki aktoroktól. Hogy „mindig kell egy ellenség, mert csak így tartható fenn a kormány hatalma”, mintha legalábbis az ország megóvása a Nyugat-Európát tönkretevő migrációtól, az LMBTQXYZ-propagandától s a háborútól öncélú hatalommegőrző manőver lenne, nem pedig az elsőrendű nemzeti érdeket kifejező tudatos értékválasztás és cselekvés. Nehéz eldönteni, hogy ezt az abszurdumot elhiszik-e annak hirdetői vagy tudatosan rágalmazva hergelnek vele, de azért meg lehetne tőlük kérdezni, hogy ha tényleg csak a hatalommegőrzés a cél, akkor nem lenne annak könnyebb útja a globalista hatalomnak való behódolás?
Kátai Facebook-oldalán sorjáznak a röhejes, visszakézből cáfolható rágalmak: Orbánék „szétverték a magyar kulturális élet sokszínűségét”, leuralták a popszakmát (miközben a Fidesz fesztiváljaira, például az ikonikus Tusványosra rendszeresen meghívnak olyan, a kormányfőt útszéli stílusban gyalázó zenészek által vezetett zenekarokat, mint a Quimby vagy a NER-t „csak” úton-útfélen igaztalanul bíráló Péterfy Bori), hogy „módszeresen rombolják” a társadalom „közösségi szövetét”. Miközben ezen állításoknak épp a fordítottja felel meg a valóságnak.
Olcsó megoldás lenne Kátai példájából azt a következtetést levonni, hogy a TSZ-párt támogatói körének formális megjelenése az erdélyi politikai palettán anyaországi import. Ugyanis a Magyar Péter által forgalmazott demagógiának van táptalaja a románok által uralt keleti országrészeinkben, akkor is, ha a nemzetellenes ellenzék legújabb reménységének első látványos partiumi útja kommunikációs szempontból fiaskó volt.
(Nem részletezem az erdélyi fül számára igen karcos, a soviniszta román retorikából ismert fordulatot, miszerint „Nagyvárad román föld”, sem az RMDSZ egyértelműen kontraproduktív frontális megtámadását.)
