Borisz cár arcai

A nép fia
Jelcin (1931–2007) igazi orosz medve. A nép fia, akit a magáénak érez egész Oroszország. „Közülünk való, olyan, mint mi, egyszóval nas cselovek” – mondták róla, s ezért elnézték még hibáit, gyengeségeit, így a vodka iránti túlzott vonzódását is. S Jelcin ösztönösen építette ezt az imázst. Ha kellett, tatár népünnepélyen vett részt, táncolt, vagy mint a képen, egy százéves fát ölelgetett Jaroszlavlban. Hálás, néha túl hálás fotótéma volt, ám őt ez nem érdekelte. Csak vitte, vitte előre a kommunizmus elleni harc zászlaját. Még akkor is, amikor már a kommunizmus a múlt ködébe veszett, s tombolt a vadkapitalizmus. Borisz cár ezzel már nemigen tudott mit kezdeni. A nagy romboló az építésben már nem járt az élen. Egy idő után lényegében a nemzeti vagyont kopejkákért megszerző oligarchák bábja lett. Mindez erősen kikezdte népszerűségét. Ez már nem az ő ideje volt.

A vezér
Pályafutásának csúcsa 1991. augusztus 20. volt. Megmutatkozott, hogy Borisz Jelcin igazán a szélsőséges helyzetekben érzi otthon magát. A Gorbacsov elleni puccs napjaiban jó érzékkel, határozottan ragadta magához a kezdeményezést. Ekkor már jó egy hónapja orosz elnök volt, s határozottan, keményen törte le az ortodoxok szánalmas próbálkozását. De a bizánci politizálás érzékével hiúsította meg egyúttal Gorbacsov álmát is, hogy fehér lovon vonuljon be Moszkvába. Jelcin azonban ekkor már megállíthatatlan. Még ott áll mögötte a nép, mint a kép is mutatja, védik saját testőrei. Néhány hónap, és történelmet csinál az egykor félelmetes birodalomból. Sokan máig nem bocsátják meg neki a Szovjetunió szétverését. Jelcin még egyszer, 1993 őszén kerül hasonló helyzetbe, ez azonban már korántsem ilyen szép történet. A múlt fészkelődik a parlamentben, az elnök pedig lép. Nem veszi észre, hogy ez már egyik másik rendszer, s tankokkal löveti a demokrácia szentélyét. Győz, de ennek már túl nagy az ára.

A Nyugat-barát
A kilencvenes évek világpolitikájának két meghatározó alakja Bill Clinton és Borisz Jelcin. Az egyik a hidegháborút megnyerő, a porondon egyedül maradt s a nagy ellenfél nélkül a helyét kereső szuperhatalom vezetője, míg a másik a vesztes, óriási átalakuláson átment, ám problémák tömegével küszködő új Oroszország első elnöke. Két eltérő út, ennek ellenére szinte elszakíthatatlanok egymástól. Nincs ugyanis olyan világpolitikai kérdés, amely megoldható lenne Moszkva nélkül. A képen éppen a boszniai helyzetről tárgyalnak New Yorkban 1995-ben. Jelcin Oroszországát kedvelte a világ. A Szovjetunióval ellentétben kimondottan Nyugat-barát volt, ráadásul készségesen gyenge partner, amelyet a Világbankon keresztül könnyű volt befolyásolni. S a globális tőkét nem nagyon érdekelte más, így az orosz nép elszegényedése s a demokrácia megbicsaklásai sem. Jelcin volt Amerika barátja, akire az Oroszországot összeszedő, megerősítő utód láttán az utóbbi években sok mindent megszépítő nosztalgiával gondolt a Nyugat.

Az apparatcsik
Borisz Jelcin nagyon messziről jött. Az építőipari cég vezetőjéből 1976-ban szverdlovszki első titkárrá avanzsált, határozott vidéki apparatcsikot a későbbi nagy ellenfél, Mihail Gorbacsov emelte az országos politikába. Moszkvai párttitkár és az SZKP központi bizottságának is a titkára, így 1986-ban már ott feszít a kongresszuson az első sorban a nagyok, Ligacsov, Gorbacsov és Gromiko mögött. A peresztrojka elkötelezett híve, aki folyamatosan idegesíti a párt konzervatív szárnyát. Az ingatag, befolyásolható Gorbacsov ellenpólusa, így kemény, akaratos, céltudatosan a csúcsokra törő politizálásával sok ellenfelet szerez magának. Nem csoda, hogy két évvel Moszkvába érkezése után megbuktatják. Még legközelebbi munkatársai is elárulják. Népszerűsége azonban közben megállíthatatlanul növekszik, s a gyengülő kommunista párttal szemben igazi támasza – mint azt a leningrádi Kirov Művekben készült 1991-es fotó is mutatja – a nép.

A pátriárka és alkonya
Egy meggyengült, megtört, szívműtét utáni, folyamatosan betegeskedő elnök keretezi be életművét 1999 szilveszterén. Ez a pillanat a kezdetekhez hasonlítható: ismét megmutatkozik Jelcin nagysága. Az utódlás folyamatát ugyan már környezete vezényeli le, az a tény azonban, hogy Oroszország elnökeként képes lemondani, igazi történelmi tett. Még elmorzsol a kamerák előtt egy könnycseppet, megmutatja régi, emberi arcát, aztán fogja a táskáját, lekapcsolja a villanyt, s elmegy pihenni. Életműve ellentmondásos, minden hibája ellenére javára írható azonban, hogy sikerült intézményesítenie a demokratikus jogokat, amelyeket Oroszország ma élvez. Olyan pillanatban ragadta meg a kormányrudat, amikor recsegett-ropogott a hajó minden eresztéke. Jelcin azonban elhárította a tömeges vérontás veszélyét a Szovjetunió végnapjaiban és az új Oroszország első éveiben. (Még akkor is így van ez, ha Csecsenföldön az elnök kudarcot vallott.) Felügyelte a szabadpiaci reformokat, amelyek visszafordíthatatlan átalakulást idéztek elő a gazdaságban. Bár a változások fájdalmasak voltak, s ezt sokan felróják Jelcinnek, kétségtelen, hogy Oroszország élvezi e reformok gyümölcseit.