Cirmosgyilkos

Egyszer már kiérdemelte a jelzőt Budapest főpolgármestere, Demszky Gábor, akinek tudtával negyven macskát mérgeztek meg a városházán. A macskák napokig gyötrődtek szörnyű kínok között, mielőtt kimúltak. A főpolgármester akkoriban is fűt-fát ígért, nekem például szigorú vizsgálatot és a felelősök megbüntetését. Ennek cirka négy éve, de azóta sem tudjuk, ki a városházi tömeggyilkos. Hát mi egy macska élete? Semmi. Kinyuvasztanak egy kis szőrcsomót, vagy rajzszöget nyomnak a szemébe, agyonütik, bedobják a kukába, felakasztják, vagy konzervdobozt kötnek a farkára, vagy fellógatják, hogy pitbullok élve tépjék őket szét, berakják a mikrosütőbe, és gyönyörködnek a haláltusájukban. De sokan kéjjel gázolják el az útra tévedő macskákat, sőt kedves kamaszok labdának használják focihoz a kiscicákat. A vízbe fojtás nálunk amolyan rituális macskavég. Primitív, szűk homlokú embertársaink frappáns megoldásai a macskaboomra. Amíg egy tanárt a tömeg erkölcsi érzékének abszolút hiányában meglincselhetnek, ott mire számít egy állat.
Toepler Zoltán (jegyezzük meg ezt a nevet) állítólag filmrendező, drámaíró. Nevezett értelmiségi egyben előre kitervelt, különös kegyetlenséggel dolgozó macskagyilkos. Ez az embernek maszkírozott főemlős Álszent című, félmilliós állami adópénzzel díjazott kisjátékfilmjében percekig mutatják, ahogyan vízbe fojtanak egy kismacskát. Látszik, ahogy a kis állat bizalommal van az ember iránt, nem sejtve, hogy kínhalál vár rá. Meglepő a reakció: más is kínoz állatokat, nem nagy ügy, a macska egyébként is beteg volt. Hartai László, az ELTE Filmesztétika Karának tanára, zsűritag, az egész ügyet viharnak tartja egy pohár vízben. Szerinte a sajtónak holmi macskadöglesztés helyett a magyar filmművészet megújulásáról kellene beszélni. Tímár Péter zsűrielnök kikapcsolta a telefonját, amikor az Index az ügyről kérdezte. Ma a tökéletes technika a legbonyolultabb trükköket is megvalósítja. Ehhez nem kell egy macskagyereket megölni. A Babe című film azzal búcsúzik, hogy egyetlen állatot sem pusztítottak el a forgatás után. A magyar film naturalizmusához perverzió kellett, romlottság és kegyetlenség. Nálunk egyébként is durva ember és állat viszonya, s közhely, de egy művésztől azt várnánk, hogy tehetségével segítsen civilizálni a környező világot. Toepler Zoltánt többen feljelentették állatkínzásért. A végeredmény nem jogosít nagy reményekre: nálunk még emberölésért sem erőlteti meg magát a bíróság, ugyan miért venné komolyan egy macska nyilvános kivégzését? Semmiért. Toepler úrnak megjelennének védői, néhány esztéta, és elmondanák, hogy a vízbe fojtásnak a filmen újszerű üzenete van. Ha nagy a médiavisszhang, akkor a rendezőt meghívják az év plázacicáinak válogatására.
Az igazságérzet legalább két év szigorított börtönt kívánna, ahol rendezőkém a pókokat taníthatná táncolni. Nincs messze az idő, amikor gyógyíthatatlan betegeknek ajánlanak filmszerepeket, ott a kamera előtt fojtják bele őket fürdőkádjukba, másnap úgyis meghalnának, így meg a nézők hosszan élvezhetnék a haláltusájukat. A rokonok meg kapnának némi pénzt. Mindenki jól jár, a beteg nem húzza tovább, a család pénzhez jut, a rendező pedig díjat kap.
Maradjunk a földön. Toepler Zoltán filmjében erőszakosan elvettek egy kis életet. Egy cicáét, amely állat a világ legtalányosabb lénye: szép és titokzatos, játékos és hízelgő, önálló és jó szagú, szerelmetes és bunda meleg, érzékeny és öntörvényű. Szóval, ami már soha nem lesz. Puffadt kis teste, lila szája, üveggé fagyot szemei, pici tappancsai azt üzenik: ilyen az ember, aki szórakozásból öl.