Emléknapok és stratégiák

Irigylésre méltó az a konok következetesség és a kreativitás, ahogyan a holokauszt emlékét forrón tartják a magyar közéletben. Szombaton a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont oktatási igazgatója vetette fel, hogy Magyarországon önálló tantárgyként kellene oktatni a zsidó nép tragédiáját, mert nem elég a történelemoktatás keretében, a puszta tények szintjén foglalkozni a kérdéssel. Az igazgató úgy gondolja, a holokauszt időtlen tragédia, amely kihat a mai életünkre is, és az sincs kellőképpen hangsúlyozva, hogy annak idején sokan az agresszorok pártjára álltak vagy egykedvűen szemlélték embertársaik kiirtását. A Mazsihisz ügyvezető igazgatója – mint szombati számunkban megírtuk – a köztelevízióban arról beszélt: azon diákok, akik a tényeknek megfelelő történelemoktatásban részesültek, elmennek a hét végén megrendezett Élet menetére. Ha továbbvisszük Zoltai Gusztáv gondolatmenetét, akkor azok, akik nem vesznek részt a vasárnap esti fáklyás megemlékezésen, azok történelmileg alulképzettek és/vagy fasiszták.
Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnöknek a holokauszt-emléknap alkalmából kiadott közleményében (mellesleg az emléknapot a jelenlegi koalíció által egyszerűen antiszemita színben beállított, Fidesz vezette polgári kormány vezette be 2001-ben) az áll: a saját felelősségünkkel is szembe kell néznünk, hiszen nemcsak az áldozatok, hanem a gyilkosok között is voltak magyarok. „A mostanihoz hasonló emléknapok éppen ezért fontosak: hogy a múlt felidézésén túl szembenézzünk a saját felelősségünkkel, számba vegyük a magunk eszközeit abban, hogy egy befogadóbb, türelmesebb, békésebb világot hagyjunk az utódainkra” – írta a miniszterelnök.
Jó lenne eltanulni, s megvalósítani az említett következetességet a magyar ügyekben is. Több millió nemzettársunk önhibáján kívül kiszorult az anyaországból; sokszor megalázó, embertelen körülményekkel szembesülnek a hétköznapokon. És lassan az anyaországban is csak akkor kerülnek be a hírekbe, ha razziázó rendőrök feketemunkásokat keresnek az építkezéseken, a parlamentben olyankor beszélnek róluk, ha bokrétának kellenek a kormányfő legújabb, végiggondolatlan „nemzetpolitikai” ötlete kapcsán. Eközben biztos kézzel verték szét azt az intézményrendszert (közalapítványokat, kutatóműhelyeket, kormányzati hivatalt), amelyet az elmúlt tizenöt évben hoztak létre a határon túli magyarok érdekében. Joggal tehető fel az a kérdés is: a holokauszt-emléknap mintájára miért nincs összetartozás napja a parlamentben? És az egyesülő Európa és a légiesülő határok idején tartható-e az a helyzet, hogy a vajdasági és kárpátaljai magyarok csak vízummal, hosszas sorban állás és komoly költségek kifizetése után jöhetnek az anyaországba?
És ráférne a nemzetféltés és a múltra emlékezés a hazai oktatási intézményekre is, ahol a kisiskolások jelentős része nemhogy a történelmi tényekkel (például Trianonnal) nincsenek tisztában, hanem egész egyszerűen olvasni sem tudnak. Egy nemrégiben elvégzett felmérés ugyanis kiderítette, hogy minden negyedik magyar kisdiák nem érti az olvasott szöveget, és képtelen a továbbtanulásra.
A politikán túl a sajtó felelőssége is felvethető, hiszen a nemzettudat formálásában komoly szerepük van a tömegmédiumoknak. A határon túli magyarok érdekében létrehozott Duna Televízió híradóiban azonban a múlt év végén a hírek mindössze 3,04 százaléka (!) foglalkozott a határon túli magyarsággal. Ugyanitt gond nélkül vezethet kulturális műsort az a Vámos Miklós, aki márciusban a Washington Post on-line kiadásának Postglobal rovatában a bevándorlókkal kapcsolatos kérdésre Magyarországnak szüksége van kínai emigránsokra címmel írt választ, amelyben kifejtette: „a vegyes házasságban született gyerekek általában okosabbak és szebbek. Imádkoznunk kell még több emigránsért.” Az írónak lehet ilyen véleménye, de talán nem szerencsés, ha épp ő vezeti a határon túli magyaroknak szánt kulturális műsort a magyar adófizetők pénzéből. Vámos véleménye különben a vélhetően amerikai olvasók egy részénél is kiütötte a biztosítékot. A kommentálók egyike így fogalmaz: ez egy némileg rasszista megjegyzés, képzelje el, hogyan reagálna a magyar közvélemény arra, hogy „a zsidó–cigány vegyes házasságokból született gyerekek általában sokkal okosabbak és szebbek”.
Húsvét környékén volt alkalmam belenézni több ország televíziójának programkínálatába. Nagypénteken hat román kereskedelmi csatorna adott körkapcsolásos élő közvetítést Románia, Olaszország, Spanyolország és Franciaország nagyobb városaiból, ahol románok milliói imádkozva virrasztottak. Ugyanekkor a magyar kereskedelmi csatornák C kategóriás amerikai akciófilmeket adtak, a közszolgálati tévé kettes csatornáján Nap-keltés kormánypárti nyaliparti volt, a Dunán foci és komolyzenei koncert. Budapesti lakásomban a kábelszolgáltató programkínálatában benne van az egyik román kereskedelmi csatorna határon túli nemzettársainak szánt adása is (keleti szomszédunknál nemcsak közpénzből finanszíroznak határon túli románoknak szóló műsort TRV International címen, hanem a kereskedelmi csatornák is fenntartanak ilyeneket!), amelyet a nap bármely szakában kapcsolok be: öt percen belül kiderül, hogy miért is hozták létre. Minden műsora az időjárás-jelentéstől a szappanoperáig arról szól, hogy az anyaország nem felejt el téged, akár eperszedőnek mentél Spanyolországba, akár a megkérdezésed nélkül emelték át a fejed fölött a határt. A stratégia – a nemzeti érdeken túl – pénzt is hoz az országnak, hiszen nem is olyan régen még a román vendégmunkások milliói által havi rendszerességgel hazaküldött ötven és száz eurók tartották el a román gazdaságot.
Nálunk ezek a dolgok nem fontosak. Semmi sem szent. A nagyhéten az egyik nemrég indult zenei rádióban egy szabadidőruhákat forgalmazó cég így hirdette új áruházának megnyitóját: Nagypéntek, nagy durranás! Egy ismerősöm felháborodottan telefonált a rádiónak és a cégnek, mindkét helyen együttérzésükről biztosították őt, de a reklám ment tovább. Szerencsére van ellenpélda is, de nem vallási, hanem nemzeti értelemben: az egyik mobilszolgáltató – őszinte meglepetésemre – az összetartozást erősítő „hazatelefonálós” tarifacsomaggal lépett elő, és a reklámfilmet gyönyörű erdélyi tájakon és városokban forgatták le.
Ha már a reklámoknál tartunk, márciustól szellemes imidzskampányt indított a legolvasottabb bulvárlap. A filmecskékben meghökkentően őszinte mindenki: a fociedző a vérdoppingoló játékosairól és általuk lefizetett bíróról beszél, a színésznő megköszöni a rendezőnek és a zsűrielnöknek, hogy saját lakásukon „adtak lehetőséget a bizonyításra”, a politikus pedig bevallja, hogy naponta változtatja a véleményét, és csak a sok százezres költségtérítés miatt jár bizottsági ülésekre. „Egy őszinte világban nem lenne ránk szükség” – hirdeti a lap, de egyetlen esetet sem tudnék felsorolni, amikor komoly ügyben nyilvánosságra hoztak volna olyasmit, amitől egy cseppet is megváltozott valami a magyar közéletben.
Így megy ez, summázhatjuk a múlt héten elhunyt Kurt Vonnegut szavaival a magyar nemzet mostani állapotát. Van mit tanulni és van is kitől.