A Mezőségen, Széken – ahonnan a táncház is való, ugye – olvasom újra Klaniczay Gábor Ellenkultúra a hetvenes–nyolcvanas években című könyvét. Klaniczay többek között a szub- és tömegkultúráról, szuperkommerszről, divatról, Andy Warholról, David Bowie-ról, Michel Foucault-ról, Umberto Ecóról, a Balaton és a Trabant zenekarokról gondolkodik, és egy helyen ezt írja: „A hatvanas–hetvenes évekbeli ellenkultúra a rokczene és a kommunamozgalom, a hippi ideológia mellett támaszkodott a feketék és más színes bőrűek emancipációs törekvéseire, de az ökológia jegyében a népi-paraszti kézműves kultúrára is. Minden idesodródott, ami a hatvanas–hetvenes években átfogó alternatívát kínált a modern ipari társadalommal szemben. Volt az ellenkultúrának egy sajátos kelet-európai s ezen belül egy magyar változata is. Fontos megemlíteni, hogy ebben az ellenkultúra-környezetben született a hagyományos népi kultúrát újra divatossá tevő táncházmozgalom, amely egy kozmopolita ifjúsági közösségi kultúra fontos színfoltjává tette ezt az archaikus szórakozási formát. (És nem csupán a magyar táncokat kultiválták, hanem Közép-Európa és a Balkán etnikai sokszínűségét, a néphagyományok kozmopolitizmusát.)” És ebben a pillanatban a román Radio Guerrillában megszólal a moldvai rezes Fanfare Ciocârlia előadásában a Born to be Wild! Hát így lenne valahogy kerek a világ. Hunter S. Thompson, a kompromisszummentes újságírás doktora egyszerre volt hazafi és szabadelvű, de elsősorban autonóm személyiség. Talán ezt kellene gyakorolni.
Újra van Modern Könyvtár sorozat, ismét megjelennek a hajdani kultkönyvek, amelyeket a hetvenes években csak kiterjedt Múzeum körúti maffiakapcsolatokkal lehetett beszerezni (igaz, akkor viszont 5-6 forintért), mert a könyvtárakból azonnal ellopták őket. Ilyen volt LeRoi Jones A blues népe című dolgozata is, a modern zenetörténet megkerülhetetlen alapműve. Jones következetesen négernek nevezi magát és könyvének hőseit (a spirituálé, a blues, a dzsessz, a boogie-woogie, a ragtime, a dixieland, a soul, a swing, a bebop, a rhytm and blues és a rock and roll fekete klasszikusait), mivel akkoriban (1963, magyarországi megjelenés 1970) még nem volt kötelező politikailag korrektnek – píszí – lenni, ami azért szerencsés, mert egy háromszázötven oldalas pompás tanulmányban iszonyú hülyén néz ki ötszázszor leírva az, hogy afroamerikai. Így aztán a mű alcíme Néger zene a fehér Amerikában, ajánlása pedig: Szüleimnek, az első négereknek, akiket megismertem. Mindez persze lényegtelen ahhoz képest, hogy Jones könyve egyszerre szociográfia, történelemkönyv és tömény zeneszeretet, csodálatos mesélőkedvvel megírva. Jones – nagyon helyesen – féltékenyen őrzi a gyökereket és az autentikus jelleget a fehérektől, és kijelenti: „A fehér bluesénekes gondolata még képtelenebb önellentmondásnak tűnik, mint a középosztálybeli bluesénekeseké.”
Szelíden mondom csak, oké, Mr. Jones, ez a cucc tényleg a tiétek, a borzalmas rabszolgaság kultúrája, a véretekkel írtátok, a mérhetetlen szenvedésetekből fakad, a „civilizált” fehér ember bunkó gőgje volt a szálláscsinálója, mi csak tanulgatjuk, mert nagyon tetszik, és tényleg Louis Amstrong az emocionális archetípus. De. Mivel nagyon igyekeztünk, negyvennégy év elmúltával úgy van ez most valahogy, mint amikor például Porteleki László, a Muzsikás együttes prímása palatkait vagy csávásit húz, ha nem látod fehér arcukat, meg nem mondod, van-e benne vonó. Mert már minden szép, és jó a mi (ellen)kultúránk is, hálás köszönet érte.
Aztán ott van még a hatvanas évek közepének brit fehér bluesa. Az Alexis Korner iskolájából kikerültek, Eric Clapton, Jack Bruce vagy maga az Állat, Eric Burdon. És John Mayall persze és a Bluesbreakers. Újabb gyöngyszem jelent meg CD-n a korból, a John Mayall and the Bluesbreakers: Live at the BBC, Eric Claptonnal súlyosbítva. A papája blueslemezgyűjteményén felnőtt, a koreai háborúban edződött, grafikusnak induló herflikirály találkozása a Lassúkezűvel 1966 júniusában eredményezte a pionír idők egyik legjobb anyagát.
A rockzenében 2007 a Doors éve. Negyven éve, hogy a legnagyobb rock and roll költő, Jim Morrison és három tettestársa ledózerolta az addigi kereteket. Négy évre rá Morrison már halott, de az életmű kerek egész. Az évfordulóra megjelent The very best of the Doors húsz dalt tartalmaz (az egylemezes verzió), az Apokalipszis, most című filmben elhangzott változatával zárul, és még mindig döbbenetes. Bluesból jött.
Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes–nyolcvanas években
(Noran Könyvkiadó, 2003) l l l l l
LeRoi Jones: A blues népe
(Európa Könyvkiadó, 2007) l l l l l
John Mayall and the Bluesbreakers:
Live At the BBC (Universal, 2007) l l l l l
The very best of the Doors
(Warner, 2007) l l l l l
Rövidre vágva
Roger Waters: The Dark Side of the Moon (Koncert, Sportaréna, április 14.)
A Pink Floyd esze a buli egyik felében a hold árnyékos oldalán kószál, a másik felében lapzártakor még ki tudja, hol, talán Falon, talán Állatokkal.
Jean Michel Jarre: Téo and Téa
(Warner, 2007) l l
A kütyükirály legfrissebb ámokfutása. 2007-ben ezzel kijönni nagy önbizalomra vall, viszont be lehet célozni vele a pekingi olimpia nyitányát.
origo.hu
Azt hitte, nem látják: videón, ahogy tiltott tárgyat akarnak bejuttatni a balassagyarmati börtönbe
