Hatalmi gőg és elbizakodottság

Abba kell hagyni a fizetések körüli álszenteskedést – e mondat Szetey Gábortól, a Gyurcsány-kormány személyzeti ügyekkel megbízott államtitkárától származik. Az üzleti élet csínját-bínját az argentínai dohányiparban kitanuló PR-szakértő úgy vélte, az állami élet topmenedzsereinek a minisztériumok felső vezetőit kell tekinteni. Állítása szerint ahhoz, hogy úgynevezett jó szakemberekkel lehessen feltölteni az egyes kormányzati intézmények vezetői székeit, olyan munkabéreket kell számukra biztosítani, amilyet az üzleti életben érnének el adott esetben. Szetey még Szijjártó Péter fideszes képviselő parlamenti sajtótájékoztatóját is megzavarta, kioktatva az ellenzéki képviselőt a modern államigazgatás működtetésének alapvető fontosságú tételéről.
A hirtelen fellángolt vitára az adott okot, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök „mérlegelve kormányának ember- és történelemfeletti teljesítményét”, úgy döntött, hogy nem kevesebb, mint 63 minisztériumi felső vezetőnek emeli meg átlagosan 20-25 százalékkal a járandóságát. Véget ért az elmúlt évtizedek álszent és képmutató magatartása – harsogja a kormányzati kommunikációs gépezet. Mostantól kezdve a közszolgálat legjobbjai ráléphetnek végre a kormányfő által felvázolt útra, melynek Szetey államtitkár szerint valahol a bruttó 2,2 millió forint körüli havi jövedelem körül kell majd végződnie. Nem számolva bele természetesen a különböző kedvezményeket, bónuszokat, részvényvásárlási opciókat, illetve az egyéb munkaköri extrákat, amelyek állítólag nélkülözhetetlen velejárói a luxuskormányzásnak.
A közigazgatási reform szokatlan nyíltsággal felvállalt újabb fejezete után joggal gondolhatja a bezárt kórházak és lelakatolt vasúti megállóhelyek között bóklászó átlagmagyar, hogy ennél nagyobb arculcsapást már aligha kaphat. Mialatt orvosok és pedagógusok sorát fenyegeti a munkanélkülivé válás veszélye. De akik a helyükön maradva dolgozhatnak tovább, azoknak is a dübörgő gazdaságokban nem igazán megszokott munkabércsökkenéssel kell szembenézniük, miközben az állami szektornak éppen azon szereplőit jutalmazzák, akik a legfőbb előidézői voltak az államháztartás akuttá váló válságának! Nem az egyszerű vasúti dolgozó okozta ugyanis a kilencszázalékosra felduzzadt inflációt, hanem a pénzügyminisztériumnak a 2002 után folytatott felelőtlen költségvetési politikája. Nem az iskolai összevonások dömpingje révén utcára kerülő tanárok miatt épülnek Magyarországon a világ legdrágább autópályái, sokkal inkább a topmenedzserekkel agyontömött gazdasági minisztérium és holdudvara környékén kell keresni a felelősöket.
Ha a miniszterelnök következetes lenne, és az üzleti életben megszokott módon az elért teljesítmények alapján díjazná a legfelsőbb vezetőket, akkor első lépésként minden olyan miniszterrel és államtitkárral vissza kellene fizettetni az összes járandóságot, aki az előző ciklusban is döntéshozó pozícióban volt. 2002 és 2006 között ugyanis nem tényleges kormányzás zajlott Magyarországon, csupán annak látszata, hazugságokkal és nagyotmondásokkal körítve. Mindezeknek legfőbb felelőse maga a kormányfő, aki Balatonőszödön be is vallotta: kis híján belepusztult abba, hogy két éven át úgy kellett tennie, mintha tényleges munkát végezne. Nem sokan akadtak az előző ciklusban az államtitkári kar tagjai közül, akik azért mondtak le hivatalukról, mert képtelenek voltak tovább asszisztálni a lázas munkának álcázott semmittevéshez. Persze tudjuk jól, hogy a fent említett dolog bekövetkezte csak álom. A Gyurcsány-rendszerben egy hivatalából távozó államtitkárnak minimum vezérigazgatói szék jár valamelyik topon lévő állami cégnél. Esetleg nagyköveti megbízatás. Vagy egy másik kényelmesen körülpárnázott íróasztal az államigazgatásban, a legkevésbé sem minimálbérért.
Szó sincs javuló színvonalú közszolgáltatásokról és a minőségi munka teljesítményarányos megfizetéséről. A miniszteri, államtitkári, kormánybiztosi jövedelmeknek a topmenedzserekhez viszonyított alacsonysága eddig sem volt akadálya annak, hogy egyes ambiciózus, közhatalomra éhes üzletemberek az államigazgatásban vállaljanak megbízatást. Gyurcsány Ferenc, Kóka János, Veres János sikeres vállalkozásokat, Draskovics Tibor vagy Bajnai Gordon magas beosztású menedzseri pozíciókat hagyott ott, csak hogy hozzáférhessen a kormányzati tisztségek birtoklásával együtt járó befolyáshoz és kapcsolati hálóhoz. Ha nekik megérte a reálszféra elhagyása, akkor egy szimpla szakállamtitkárrá avanzsáló nagyvállalati középvezető miért ne járna jól, hogy több millió forintos gázsiigényét alkalmilag visszafogva közel kerülhessen a központi költségvetés és az európai uniós támogatások izgatóan csillogó ezermilliárdjaihoz? Az államtitkári karban egyébként csak elvétve találunk olyanokat, akiknek végzettsége és szakmai pályafutása azt sejtetné, hogy egy multinacionális vállalatnál is komolyabb pozícióba kerülnének, ha elhagynák a közszférát. Annál több szocialista és szabad demokrata pártpolitikus akad viszont, akik nemegyszer népművelői vagy üzemmérnöki diplomákkal és alapfokú orosznyelv-tudással felfegyverkezve gondolják úgy, hogy mindenhez értenek és minden hivatalra alkalmasak. Az ő esetükben még az országgyűlési képviselői tiszteletdíjról sem szabad elfeledkezni, ezzel pedig máris ott tartunk, hogy akár milliós összeget is hazavihetnek hó végén, miközben az elért teljesítmény aligha üti meg egy profitorientált nagyvállalat topmenedzsereiét.
Tény, hogy a 2006-ban megalakult második Gyurcsány-kormány hivatalba lépése óta már látszatkormányzás sem zajlik, hanem még rosszabb. A Gyurcsány-kormány ellen megnyilvánuló látványos ellenszenv legfőbb oka a becsapottság érzése. A harag, amiért a hazugságok sorát felhalmozó kormánypropaganda éveken át félrevezette az embereket, hamis illúziókba ringatva őket. Nem zárható ki, hogy az MSZP történelmi vereségét éppen az ilyenfajta államtitkári béremeléses fennhéjázások sora fogja okozni. Gondoljuk csak el: valamikor 2009 őszén a multinacionális csúcsvezetők jövedelmeinek szintjére megemelt állami vezetők beköltöznek majd a Nyugati pályaudvar melletti kormányzati luxusnegyed légkondicionált irodáiba. Karjukon a legdrágább karóra, ráncoktól kisimult arcukon elégedett mosoly (javulnak a makrogazdasági mutatók!), lelkükben elégedettség. Munkakezdésre sikerrel letudták a szokásos reggeli Nap-kelte-adagjukat kedvenc mikrofonállványaik társaságában. Minden gondolatuk a közeli választások újbóli megnyerése körül forog.
Csupán azzal nem számolnak talán, hogy a lehajtott fejjel közlekedő, a félelmet évek óta a zsigereikben hordozó embermilliókat nem biztos, hogy érdekelni fogja az úgynevezett reformok sikere és a vízcsapokból ömlő sikerpropaganda. Ehelyett talán csak a napot várják, amikor végre a történelem süllyesztőjébe küldhetik az üzletemberek és milliárdosok kormányát, megfizetve nekik a hatalmi gőgért és az elbizakodottságért. Azért, amiért soha nem látott mértékűre növelték a saját juttatásaikat, és kibővítették rejtett privilégiumaikat, porig alázva az évekig tartó reálbércsökkenést elszenvedő választópolgárokat.