Nagyra törő álmokat dédelgettek a nyugati megszállók a tálibok 2001 őszén történt megbuktatásakor Afganisztán talpra állításáról, a rend gyors megszilárdításáról. Úgy tervezték, a fegyveres katonák száma hamar csökkenthető lesz, helyettük inkább civil szakemberek kellenek: mérnökök, orvosok, kétkezi munkások építik újjá Afganisztánt. Öt év múltán minden száz külföldi segítő mellett mindössze egy katonát akartak látni az országban, ez az arány azonban jelenleg jó, ha fordítva igaz. Az „afganisztáni rendszerváltás” tehát egyelőre aligha nevezhető sikertörténetnek, az ország vérrel írott történelmének pedig újabb fejezete nyúlik túlságosan hosszúra.
Már csak ezért is teszik fel sokan a kérdést, hogy a még a középhatalmi státusról is legföljebb álmodó, megszorítások sorát élő Magyarország katonái mit keresnek drága pénzen, nagy kockázatok közepette Közép-Ázsia ezen elátkozott térségében. Az afganisztáni magyar misszió létének indoklása valóban nem egyszerű annak tudatában, hogy egy katonai művelet hátterében – még ha az nem támadó jellegű is – jelentős nemzeti érdeknek kell húzódnia. Nem titok, hogy a magyar külpolitika mozgástere szűk, hatékony diplomáciai és külgazdasági érdekérvényesítésre jórészt csak a Balkán országaiban nyílik mód. Egy szegény, befektetési lehetőségekkel egyelőre nem kecsegtető, hazánkhoz még kulturális szálakkal sem kötődő távoli ország istápolása ezért sok tekintetben tényleg értelmetlennek tűnik, ám a kép ennél valamivel azért árnyaltabb.
Az „akció” támogatói érvként hozzák fel többek között, hogy a globális biztonságot fenyegető terroristákat helyben kell hatástalanítani, különben saját környezetünkben gyűlik meg velük a bajunk. Ugyanez igaz a kábítószer-ellenes harcra, elvégre az ópiumszármazékokat nem Kabulban, hanem például Budapesten vagy más nyugati városokban terítik. Magyarország nem vesz részt közvetlenül a tálib- és drogbáróvadászatban, háttértámogatásunk azonban üzenetértékű – persze nem elsősorban Afganisztánnak, hanem a NATO-nak s főként az Egyesült Államoknak. Vagyis jelenlétünk kézzelfogható eredményein túl katonáink egész egyszerűen piártevékenységet is folytatnak, bizonyítván, hogy a szövetségesi rendszer tagjaként erőnkhöz mérten kivesszük részünket a feladatokból. A kérdés, milyen áron.
Magyarország jelenleg körülbelül 180 katonát állomásoztat Afganisztánban, amelynek északi részén, a Baglán tartományban található Puli-Humriban tavaly szeptember 14-e óta egy tartományi újjáépítő csoportot (úgynevezett PRT-t) is vezet. Sőt hazánkat immár magyar ügyvivő képviseli – igaz, a német külképviselet épületén belül – a háborúk dúlta országban.
A katonai jelenlét nem egyszerűen fegyveres feladatok elvégzését jelenti, hiszen az egyenruhásokra néhány civil jellegű feladat is hárul. A helyi hatóságok egyedül jórészt képtelenek feladataik ellátására, a lakosság egy része pedig fél a rendőröktől, akik közül sokan néhány éve még valamelyik kegyetlen hadúr alkalmazottai voltak. Ugyanígy fontos munkát végezhetnek a nem harcoló alakulatok az utakon, hiszen az afgán közúti rendőrség felállítása is kudarcba fulladt. A helyi férfiakból álló egységek tagjai ugyanis – miután kiképezték, felfegyverezték, terepjárókkal látták el őket – a felszereléssel együtt eltűntek, s az autósok kifosztását célzó magánakciókba kezdtek. Persze léteznek pozitív példák is, a helyzet ismerői pedig rendre hangsúlyozzák, hogy a biztonság megszilárdításában az újjáépítési tervek sikere, a szociális problémák orvoslása éppolyan fontos, mint a kalasnyikovok begyűjtése. Az idén tavasszal kezdődő aktív magyar programok között például orvosi rendelőintézetek felszerelése, szűrővizsgálatok megszervezése, a vízgazdálkodás javítása, a helyi közigazgatás fejlesztése szerepel. De a kétoldalú kapcsolatok elmélyítése érdekében hazánk még egy focipályát is épít az afgán gyerekek számára.
A PRT-t Magyarország hivatalosan két évig működteti, de – ha már mindenképpen Afganisztánban maradnak katonáink – fontos lenne erősebb lobbitevékenységet folytatni azért, hogy 2008 őszét követően se kelljen elhagynunk Baglánt és Kabul körzetét. Ha ugyanis máshol szán feladatot katonáinknak a NATO, akkor fennáll a veszélye, hogy a magyar miszsziónak a hollandokat követve délen, például Kandahár, Zábul, Uruzgán vagy Hilmend tartományban kellene szolgálnia, ahol nap mint nap valódi harci cselekmények zajlanak. A honvédelmi tárca ennek elkerülésére a jövő szeptembertől a kabuli repülőtér működtetésében vállalna szerepet mintegy harminc katonával.
A civil szervezetek, segélyszolgálatok általában nem örülnek, ha a katonákkal emlegetik együtt őket, feladataik ugyanis alapvetően különböznek. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet épp a minap nyitotta meg irodáját Puli-Humriban, hogy onnan koordinálhassa új, 216 millió forintos fejlesztési programját. Mint Lehel László, a szervezet igazgatója emlékeztet, 2001 óta tíz iskolát, két egészségügyi központot építettek, illetve számos élelmezési programot szerveztek. Összköltségvetésük már meghaladja a félmilliárd forintot, a magyar PRT azonban évente több mint tízszer ennyibe kerül.
A legújabb programok révén téglagyár épül, sikerül árammal ellátni három települést, eszközöket szerezni a mezőgazdaságban dolgozók számára, gyümölcsaszalással foglalkozó családi vállalkozásokat, szőnyegszövő tanfolyamokat indítani és újabb iskolákat építeni. Gyakran fel is róják az ökumenikusoknak, miért szánnak ennyi pénzt és energiát a reménytelennek mondott távoli országra, ahelyett hogy magyarok – itthoniak és a határon túliak – megsegítésére fordítanák. Ám Lehel László példák hosszú sorával bizonyítja, hogy munkatársaiknak bőven jut munka itthon, több is, mint a távoli Hindukus lábainál.
origo.hu
Brüsszel vs. Magyarország: már több mint 40 ezren követelik Magyar Péterék távozását
