Kaminer-recept

XIV. budapesti nemzetközi könyvfesztivál

Végy egy egzotikus kiindulópontot, mondjuk a berlini élet multikulti világát, láttasd egy külföldi, adott esetben egy pimasz és jó tollú orosz emigráns szemével. Adj hozzá kis humort, az élet sava-borsát, gyomorkímélőként kedves személyes anekdotákat a szovjet múltból, s habard mindezt könnyed, emészthető, szórakoztató rövid történetekké. Íme a siker receptje á la Wladimir Kaminer! S hogy a moszkvai emigránst kegyeibe fogadta a német olvasó, mutatja, hogy a harmincas évei közepén, az ezredfordulón megjelent első könyve, az Orosz diszkó már tízmilliós példányszámban kelt el, s azóta jó néhány kötet követte a Katonazenétől az Utazás Tralalába-n át a Multikultiig. Talán azért, mert Kaminer nemes egyszerűséggel csak magát adja. Cinikusan és flegmán nézi választott hazáját, a multikulturális berendezkedésű, hangulatos kocsmáiról híres Prenzlauer Berg világát éppúgy, mint szülőföldjét, az egykori Szovjetuniót. Csibész kamaszként viselkedik, akiből rokonszenves módon sugárzik az élet szeretete. Saját rádióműsora van, kávéházi esteket szervez, fellép – és nevettet. Barátjával Berlinben orosz diszkót szervez meg, hogy aztán írjon is róla. Sétál a német fővárosban, s már potyognak is az élcelődő, kedves, jó szemmel kiválasztott történetek. Szó szerint veszi, hogy a téma az utcán hever! Sokat nem tesz hozzá, így irodalmárok számára a novellák túlnyomó többsége kidolgozatlan, nem kiérlelt lektűr, egyszóval felejthető. No de a szerzőt ez aligha zavarja, hiszen ezzel együtt bestselleríró.
Kaminer most is biztosra megy. A berlini Kudamm végén van egy sejtelmes orosz étterem, amely az itt élő emigránsok számára titkos ajtót jelent a múltba. A sztáríró ugyan a német főváros álorosz, álolasz és áljapán vendéglátó-ipari egységeivel egyetemben lenézi ezt a nosztalgiázást, egy ötletet azonban ebből is kicsihol, s kanyarít is belőle történelmi, népkarakterisztikai anekdotákkal megtűzdelt szakácskönyvet. Manapság ugyan ez nem látszik túl eredeti ötletnek, de valljuk be, a siker biztosra vehető. Kaminer pedig nem az a kísérletezős típus. Ismeri, érzi a piacot, s a szovjet utódállamok konyháinak remekeit leíró receptek mellé csippent egy kis globalizációkritikát, a nyugati divatnak hódolva az emigráns fölényével sajnálja le egykori hazáját, megmosolyogja a „bábuska, balalajka, Kreml” típusú turistasztereotípiákat, hogy aztán egyiket-másikat csak megerősítse. A felszínes általánosítások mellett azonban tagadhatatlan az is, hogy a borsos irónia sok esetben telitalálat, s a könnyed lektűrstílus eltereli a figyelmet az okoskodásról. Úgy érezzük magunkat, mintha vodkát iszogatnánk az ízes ételek mellé, s közben valaki az egykori Szovjetunió népeinek történelméről, konyhájáról, jellemvilágáról anekdotázgatna. Kellemes, elgyengítő helyzet, s ne csodálkozzunk azon, ha nem vesszük észre, hogy egy-egy étel kapcsán inkább a könnyed történet, mintsem a szakácstudomány hagy nyomot bennünk.
(Wladimir és Olga Kaminer: A nagy szovjet fazék. A szocializmus konyhaművészete. Helikon Kiadó, Budapest, 2007. Ford.: Almássy Ágnes. Ára: 2490 forint)