Kivezető úton

Bár a politikusok aktuális viselkedését rövid távú érdekek könnyen befolyásolhatják, az alighanem bizonyos, hogy az Egyesült Államok következő elnökségére pályázó demokraták nem fogják visszaszívni mai, háborúellenes szavaikat, ha valamelyiküket 2008-ban államfővé választják. Az iraki háborút az elmúlt négy évben egyre többen kritizálták ugyan Amerikában, sok pálfordulásnak is tanúi lehettünk, de igazából a múlt héten dőlt el, hogy az amerikai elit végérvényesen megosztottá vált a harc folytatását illetően. A Bush-kormányzat csak akkor biztosíthatja a megszálló csapatok finanszírozásához szükséges védelmi pótköltségvetést, ha egyben elfogadja a vonatkozó törvény demokraták által átvitt kiegészítését is, amely szerint idén októberben meg kell kezdeni a csapatok kivonását Irakból, s a manővert jövő márciusig be kell fejezni.
A Fehér Ház ura jelezte, hogy él vétójával, mert a kivonulási ütemterv azt üzeni a felkelőknek, hogy „érdemes kitartaniuk, az amerikaiak távoztával elsöpörhetik az iraki demokráciát”. George W. Bush és alelnöke, Dick Cheney (aki jelentős, helyi intellektuális fölénye révén alighanem felelős az elmúlt évek történéseiért) megfellebbezhetetlenül ragaszkodik a háború folytatásához, holott nemcsak a demokraták fordítottak hátat ennek az erőfeszítésnek, hanem az amerikai társadalom többsége is. De ha ez nem is számítana, azt sem akarják látni, hogy a múltban elkövetett hibákat ma már a legnagyobb ráfordításokkal sem lehet helyrehozni: hiába vezényelnek újabb és újabb csapaterősítéseket Bagdadba, az áhított pacifikálásnak se híre, se hamva. Arról az egyszerű statisztikáról pedig pláne nem akarnak tudomást venni, hogy míg Szaddám Huszein diktatúrája elfogyasztotta a maga sok ezer ellenzékijét, ellenszegülőjét, addig a helyette kreált demokráciában az utcára kimenni egyet jelent egy parti orosz rulettel. Aligha kérdéses, hogy a mindenfajta nyugati demokratikus hagyományt nélkülöző irakiak számára most a túlélés az elsődleges kérdés, amihez a „biztonsági helyzet javulása” – ahogy az amerikaiak cinikusan neveznék a harcok elcsendesedését – alapvető fontosságú. Harcok márpedig azóta vannak Irakban, hogy az amerikaiak bementek, és nem hoztak magukkal olyasvalamit (mondjuk kész terveket), amiért érdemes lett volna őket barátsággal fogadni. Amíg tehát nem mennek ki, addig – felekezetközi, etnikumközi harcok ide vagy oda – nem szűnik meg a békétlenség legfontosabb oka sem.
De mindez még akár vállalható is lenne az Egyesült Államok számára, amelynek teherbíró képességébe belefér egy ilyen, enyhén szólva véres megszállás fenntartása, különös tekintettel a saját veszteségi rátára. Főként akkor, ha azok a homályosan ugyan, de körvonalazódó stratégiai célok, amelyekért ezt a háborút indították, már legalább kézzelfogható közelségbe kerültek volna. Csakhogy erre nem került sor, s amíg a megszálló erők eltűrik a csapásokat a harcmezőn, az amerikai diplomácia, a tekintély és így a globális stratégiai célkitűzések súlyos csorbát szenvednek. A transzatlanti kapcsolat – hogy csak a legfontosabbat említsük – 2003 óta nem a régi, miközben a felemelkedő Kína, a rehabilitálódó Oroszország, Irán, Venezuela egyre bátrabban kérdőjelezi meg az amerikai hegemóniát, és vele együtt persze a nyugati modellt is.
Lehet, hogy az amerikai demokraták a háború népszerűtlenségéből kiindulva és saját hatalomvágyuktól vezéreltetve foglalnak állást az iraki háború befejezése mellett, de most az a fontos, hogy 2008-as esélyesként ezen a vágányon haladnak. Jó esetben idővel arra is ráébredhetnek, hogy lépéseikkel egy fenyegető szakadék széléről sikerül visszarángatni az amerikai nagyhatalmat.