Köznapló

Április 22., vasárnap
Pár napja belenéztem a tévé gyerekműsoraiba. Akinek ott bukdácsol a lába alatt egy emberjelölt, illik tudnia, mivel traktálják a szerkesztő urak és szerkesztő hölgyek. Szóval a tudásvágy ültetett a képernyő elé, és mert csatornák dolgában úgy állunk, hogy a jó műsorok fizetősek, én meg ilyenért nem fizetek, sokáig pöcköltem a távirányítót, míg kiderült, hol és miféle varázslat járja.
Nos, varázslatra nemigen volt példa. Ha mégis, csak annyiban, hogy a kép színesebb, és nem hazudtak úgy, ahogy a felnőtteknek szoktak. Nem sikerült kiderítenem, erre mikor kezdik az újakat rászoktatni, viszont feltűnt, ami évtizedek óta változatlan: a kontraszelekció. Furcsa, hogy ebben a csudaságos, fantasztikus magyar demokráciában senki nem akar komolyan foglalkozni vele, pedig körünkben van a kirekesztéstudomány országos bajnoka, Karsai úr, ám a füle botját se mozgatja, és mindenki úgy tesz, mintha az érdemtelenek nem vennék el a levegőt az érdemesek elől. Pedig bizony elveszik. Elképesztő karriereket látni – a tehetségtelenekét, akik mára elszemtelenedtek. Úgy érzik, ambícióik előtt nincs akadály.
Pikáns, ha a tévés gyerekműsorok bizonyítják ezt. De látni, milyen szűk például az olyan gyerekek köre, akiket a szerkesztő alkalmasnak talál a szereplésre. Míg a BBC-nél a briteken kívül fekete, hindu, kínai és arab gyerek is ugrabugrál a képernyőn, és van tolókocsis meg rosszul látó is, nálunk erre nem láttam példát. De majd Karsai úr kideríti, miért nincs példa arra sem, hogy más ízzel, mondjuk tiszántúli, dél-alföldi vagy zalai tájszólással szólaljon meg valaki. Az pedig, hogy cigány gyerekek is szerepeljenek, a köztévénél nyilván istenkáromlással ér fel. Miért, hogy műsoraikban szinte csak sápadt, aszfaltnyelvű emberjelöltek játszanak? Hogy esélyük, úgy tűnik, csak (fő)városiaknak lehet?
A másik a témaválasztás. Az angoloknál ma reggel egy sötét bőrű, derűs kedvű színésznő – szépen beszél angolul, jól énekel – süteményt készített. Olyat, amilyet az apróbbak nagyobbja is el tud készíteni szülői segítséggel, hogy kínálhassa, amikor ő ad otthon partit. Ez a fogalom a mi ifjúságunk körében ismeretlen, s így a kultúrája is az. Pedig ez neveli társas életre az aprónépet, hogy az iskolapadból kikerülve jól mozogjon a polgári életben. Nálunk viszont mire biztat a magyar média és a szórakoztatóipar? A bulira. Ahol semmit nem lehet elsajátítani, csak azt, hogy kitől kapsz füvet, és mitől lehet gyorsan berúgni.
A BBC-műsor arról is szólt, mint kell takarítani. Erről eszembe jut, hogy jártam egy osztrák kisvárosban, ott a diákok takarítják az osztálytermüket. Egy Japánról vetített filmben pedig mutatták, hogy az iskolai ebédet hatéves kortól hetes váltásban a gyerekek porciózzák társaiknak. Talán ez lehet, amire a rómaiak azt mondták: non scholae, sed vitae discimus, vagyis nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.
Ezzel szemben a magyar gyerekeknek egy nyakkendős úr arról beszélt, mit látni egy görög múzeumban a spártaiakról. Se kép, se illusztráció, az úr arra sem vette a fáradságot, hogy lassabb tempóban szóljon, holott nézői gyerekek. Bernstein így tett, mikor Mozart és Mahler muzsikájáról beszélt, pedig szakmájában valamivel nagyobb tekintély, mint ez az úr Spárta-ügyben. És miért van ez így? Mert a hatalom számára az ifjúság ma üzlet. Nyilván erre mozdulnak a gyerekműsorok szerkesztői is. Kinek fontos a nyakkendős ember története a spártaiakról? Neki, és senki másnak. Mert kap érte honoráriumot.
Míg el nem felejtem, a szlovákoknál népmese ment, jó arcú hercegek énekeltek, hogy elnyerjék a királykisasszony kezét – tudom, hogy a Szabadság téren korszerűtlen az ilyesmi, de elég sokan vagyunk korszerűtlenek, és úgy tartjuk, az ilyen fiatalemberek látása jobb hatással van lányainkra, mint azok a modernek, akiket a magyar műsorokban látunk idétlenkedni. Erről csak azért ilyen kurtán, mert egyszer a minőségről is szólok majd…

Április 24., kedd
Abidát hallgattam, a szép hangú szúfi énekesnőt, közben jegyzeteltem valamit. Nyílt az ajtó, a feleségem volt, de nem jött be. Meghalt a Josti, mondta, és csak állt. Mozdulatlanul néztem rá, didergett bennünk a hír. Első gondolatom az volt, hogy többé nem mehetünk ki hozzá. Mindig fáj, ha a térképen kihuny egy helység neve, mert élve vagy halva elköltözött, aki ott lakott, és szerettünk. Eszerint elcókmókolt Madaras Jóska is. Mi marasztalta volna? Akik körülvették, nyalták-falták, és a maguk hasznára mindent elvettek belőle, ami érték, szép lassan köddé váltak. Már jó ideje nyakán ült a magány és a csend. Nehezen szokta.
Sokan emlékeznek rá, mekkora csődület volt, amikor ötven lett! Rendőr irányította a forgalmat a Zöldmáli úton. Kétszázötvenen tipródtak a háza előtt, sokan állami Mercedesekből szálltak ki – mind részt akart venni a születésnapi vacsorán. Nyelték a sok remek fogást, közben zsíros kézzel lapogatták a hátát: „Fantasztikus művész vagy, Madár!”
Jancsó is ott volt? Hogyne lett volna, minden filmjét én vittem sikerre! És Berecz János? Eljött, s aztán követett Budajenőre is. Az enyém mögött vásárolt telket. Azt mondta, lovakat fog tartani. És? Nincs és… A tó, amelyet a két telek közé építettünk, kiszáradt, őt meg nem láttam már évek óta. Hát akkor ki maradt a régiek közül? Gaál, a rendező, Mari, a Dégi Pista özvegye, Béla, a budakeszi asztalos, meg ugye József Attila… Ő mindig velem van. Tudom minden versét.
Őrzőjét, a hatalmas komondort kihagyta. Mióta agyon akarták verni, félt.
Kilencvenkettőben történt. Lánya vérbe fagyva, eszméletlenül talált rá a ház emeletén. Négy napja feküdt ott, és orvosai szerint ezen a kemény székelyen kívül mindenki belehalt volna. Hónapokig volt kómában. Mikor magához tért, Papp Lacit látta az ágya mellett. Így üzent Isten, hogy meggyógyulok, mondta, és boldog volt, mint a gyermek, amiért egy győztes bajnok érez együtt vele.
A rendőrség hamar lezárta az ügyet. A tettes? Ismeretlen. Mondják azt is, hogy olyan nyomra bukkantak, amit jobb volt eltüntetni. Vagyis azok, akik Madarast próbálták agyonverni, itt téblábolnak köztünk. Mellettem állnak a buszon, a szomszéd asztalnál esznek az étteremben, és most, hogy hallották halálhírét, megkönnyebbültek. Korán örülnek. Az ügyek nehezebben halnak, mint hordozóik, akik húsból-vérből vannak. Előbb-utóbb minden kiderül. Ez is ki fog.
Ha valaki kérdezné, milyennek láttam, ma könynyebben válaszolok, mint tegnap. Az Országépítő új számában Molnár Géza a kenyérről ír. Arról, hogy aki olyan mennyiségű tápanyagot akar magához venni, amennyi régen 20 deka kenyérben volt, ma 6 kilót kell megennie. Mert nem úgy vetik el, nem úgy aratják, nem úgy őrlik, nem úgy sütik, mint régen tették.
Josti olyan volt, mint a régi kenyerek. Nemcsak táplált, jó íze is volt. Aki a közelébe került, mind érezte, hogy van benne valami ősi, valami abból a világból, amely elmúlt. Azt hiszem, ezért szerették a nők. Ők tudják igazán, mennyit változott hátrányára a világ. Kiveszett belőle a romantika, s bár a férfiak próbálkoznak: gyötrik magukat erőgépeken, versenyt futnak a pénz viadalain, ám olyat, akiben eredendően volna valami a lovagból, nemigen látnak.
Madaras lovag volt. Asszonyainak hatalmas házakat épített, de nem volt maradása egyikben sem. Telerakta őket bútorral, gyerekkel, de aztán ment tovább. Ehhez jó kondíció kell. Neki volt. Nincs színész, aki képes lett volna egy nap öt film forgatásán helytállni. Nem epizodista volt bennük: főszereplő. Minden pályatársánál többet keresett, de bőkezűbb is volt mindnél. Keleti arca mögött pazarló keleti lélek lakott.
Sokszor eszembe jutott, miért nem ír könyvet róla valaki? Kerek fenekű tévébemondókról számos opus megjelent, Madaras nem érdekelt senkit? Vagy csak úgy, mint a szélhámos sportújságírót? Josti még kómában volt, és nemhogy a száját, de a szemét sem tudta kinyitni, ő már „interjút készített vele”. A többieket meg a keleti vérmérséklet tartotta távol. Hogyan írt volna róla bárki is a cinikusok, a fanyalgók és a színházi büfék nagyokosai közül.
Egyébként sem bocsátották meg neki, hogy a rendszerváltáskor üzent: ő is megpályázza a Nemzeti Színház igazgatói székét. A hírre talpra ugrott a sok nyikhaj. Micsoda? A Madár? Igazgató akar lenni? S hogy miféle most a magyar színházi világ, bebizonyították: fél tehetséggel is többre jutnak, mint Madaras azzal a sokkal – s ha Pesten nem, egy vidéki városban el tudták kapni a direktori szék karfáját.
Kíméletlenül őszinte volt. Egyszer ott volt ő is Gaál Istvánnál, néztük a rendező római fotóit, amelyeket a kecskeméti fotográfiai múzeumban látni most. István teát főzött, remek fajtát, szétporciózta, Jostinak is jutott egy csészével. Némán kortyolgattuk. A házigazda, hogy oldja a csendet, finoman rákérdezett: nos, milyen? Madaras, aki nem szokott a cukrot mellőző teázáshoz, rávágta: borzasztó rossz…
Most, hogy végleg elhurcolkodott, nem hagy békét egy kérdés: hová lett a sok József Attila-vers, amelyet a fejében őrzött. A föld alá nem kerülhet. De akkor hová? Vagy csak annyi marad, amennyit a lemez őriz, a szalag vagy a szív? Az ilyenfajta kérdésekkel miért adós a tudomány?
Pár éve egy tévéműsorban a Kései siratót mondta. Addig úgy hittem, Latinovitsnál jobban nem lehet előadni ezt a verset. Tévedtem. Feleségemmel ott álltunk a tévé előtt, hallgattuk Madarast, és sírtunk. Azóta keresem a felvételt, s bár nem találom, enélkül is tudom: sosem volt és sosem lesz ilyen szenvedélyű magyar színész. Sistereg, forr a kráter, amelyben alámerült. Mélyéről kénszag árad a senkik felé.