Lakosságcsere, avagy a szülőföld elvesztése

Hatvan éve, 1947. április 12-én indult meg a felvidéki magyarság kitelepítése szülőföldjéről, vagy ahogy azt hivatalosan nevezték, a lakosságcsere. Mind a csehek, mind a szlovákok érezték, hogy államuk nem felel meg a francia, az egyén tudatára apelláló nacionalizmus eszméjének, ahhoz túl heterogén volt a sárkánytestű kis ország Monarchiától örökölt tarka nemzeti összetétele. Volt valami „én pedig félek” érzés abban, ahogy aztán az osztályharc eszméjével ötvözve meghirdették, miszerint a magyarok és a németek az elnyomók, a csehek és a szlovákok a szabadságukért harcoló, elnyomott nép. A csakis szláv, faji alapon álló, rendeletekkel kormányzott állam egy érdekes történelmi kísérlet végét jelentette, amellyel Benes és Masaryk húsz éven át próbálkozott a két világháború között.
Ráadásul ugyanaz a kommunista szélvihar tépte ki szülőföldjükről a magyar családok ezreit, mint amelyik végzett a szlovák függetlenség illúzióival. Sztálin élénk figyelemmel kísérte a csehszlovák kommunisták tevékenységét, s mivel Szlovákiában a Demokrata Párt (a magyarországi kisgazdákhoz hasonló polgári gyűjtőpárt) akadályozta hatalomátvételi terveiket, 1947 tavaszán nagy offenzívát indítottak ellene. Miután a szlovák kommunisták – élükön a később nacionalizmusáért börtönbe zárt Gustav Husákkal – bizonyítani tudták, hogy kérlelhetetlen hazafiak, hiszen az angolszászok gáncsoskodása ellenére megindultak a magyarokkal teli szerelvények Magyarország felé, Tiso, a német segédlettel létrehozott szlovák állam elnöke elleni perrel demonstrálták a fasiszta múlttal való belső leszámolást. (A per majdnem szakadást idézett elő a Demokrata Pártban, a válság végül novemberben robbant ki.) A Nemzeti Bíróság 1947. április 15-én halálra ítélte Tisót, s április 18-án az ítéletet végre is hajtották. A kivégzést a Hradzsinból kézi vezérléssel maga Benes elnök vezényelte le, aki féktelen németellenességével – ahogy Borsody István 1960-ban megállapította – Európa szívébe hozta az oroszokat. (Pozsony utcáin ekkor cseh katonaság jelent meg, a szlovákok pedig sok helyütt kitűzték a fekete zászlót.)
Fekete zászlót tűzhettek volna ki a magyarok is, ha hagyták volna nekik. Mint Csáky Pál – aki politikusi mivolta mellett kiváló szépíró is – egyik elbeszélésében írta, hogy míg szerte a világon az emberek fellélegezhettek a béke beköszöntével, a felvidéki magyar falvakra újabb viharok vártak: az elhurcoltak a Szudéta-vidékről küldtek haza pénzt és ormótlan faládákat, új nyelvet törtek, és – ki tudja, hányadszor – új gazda földjét szántották. Mivel sem a csehországi deportáció, sem a reszlovakizáció (erőszakos visszatérítés a szlovákság kebelébe) nem oldotta meg a szlovák politika elvárásainak megfelelően a Dél magyartalanítását, 1947. április 12-e és 1948. június 12-e között a lakosságcsere első, döntő szakaszában több mint 68 ezer erőszakkal s hatezer önként áttelepülőt vittek át a MÁV mozdonyai az anyaországba. A második, befejező szakaszra 1948. szeptember 1. és 1948. december 20. között került sor: a neves kassai történész, Balassa Zoltán adatai szerint összesen
89 660 fő került át Magyarországra.
A csehszlovák kormány nemcsak a lakosságcserét lebonyolító Szlovák Telepítési Hivatalt és helyi részlegeit szervezte meg kifogástalan precizitással, hanem a Pukkai László által gúnyosan segédszemélyzetnek nevezett katonai készenléti osztagokról és rendőrségi egységekről sem feledkezett meg. Ők felügyelték az egész akció lebonyolítását: felmérték a kitelepítendők vagyonát, biztosították a szállításra szánt tehergépkocsikat, a fel- és lerakodást, a vonatszerelvényeket is ők kísérték a határállomásig, és szükség esetén körülvették az illető települést, „rendbontás” esetén fegyvert használva intézkedtek, s gúzsba kötözve dobták fel a marhavagonba a katonai virtust még el nem felejtett parasztlegényeket.
A „visszaérkezett” magyarországi szlovákok közt – mint Pukkai említi a Mátyusföldről szóló munkájában – a felelősségre vonás elől magukat szlováknak valló nyilasok vagy más, politikailag büntethető személyek is voltak. Idézi a galántai járás kormánybiztosának kinevezett Ryska őrnagy jelentését, hogy „a kolonizáció realizálása kevésbé átgondolt. Ennek eredménye, hogy sok aszociális elem került a határvidékre, akik erkölcsileg, sőt politikailag is megbízhatatlanok. Az itt maradt magyarok között is kialakult olyan vélemény, mely szerint ha a szlovák nemzeti felkelésben annyi partizán harcolt volna, mint ahányan Dél-Szlovákiában érdemeik elismeréséül komisszárok lettek, kocsmát, üzletet kaptak, Szlovákia legalább pár hónappal előbb felszabadult volna.” (Arról viszont a szlovákok már a háború utolsó pillanataiban is elfelejtkeztek, amit a pozsonyi magyar értelmiségiek 1945. április 19-i memoranduma hoz fel a magyarság védelmében a Szlovák Nemzeti Tanácshoz címezve: „Külön említést érdemel az a tény, hogy az 1944-es partizánfelkelésben nagyszámú magyar tiszt és katona vett részt. A többségük még ma is német fogságban van.”)
Ünnepi aktusokkal próbálta a hivatalosság a gyarmatosítók közé a faji felsőbbrendűség eszméjét becsempészni: Szvatoplukra és a két szláv térítőre, Cirillre és Metódra hivatkozva egy XX. századi etnikai konfliktust évezredes gyűlöletkeretbe helyezni. Szereden maga Husák fogadta az óhazába visszatérőket, a nyolcezres tömegben ott voltak az oda hajtott magyarok is. A hivatalos jelentésben az áll, hogy a szomszédos „nagyfödémesi magyarok az érkező szlovákokat koldusoknak nézik.” Új ünnepeket vezettek be, a győzelem napját és a szlovák nemzeti felkelését. Az utóbbin Taksonyban – ősi magyar falu, Árpád unokájának nevét őrzi – az a Julius Duris mezőgazdasági miniszter beszélt, akinek legfontosabb tevékenysége az volt, hogy a szlovákosítás céljainak rendelje alá a birtokviszonyok radikális megváltoztatását. S mivel Taksonyban még karácsonykor is magyarul folyt az istentisztelet – hiszen a visszaszlovákosítottak is csak ezt értették –, a szomszédos kolonisták bepanaszolták őket. Az új telepeseknek hiányzott a megígért textília, a cement, az építőanyag, sőt vetőmagban és állatállományban is hiányt szenvedtek, a felsőbbrendűség tudata és az általuk uralt kocsma gőze átsegítette őket a nehézségeken.
Vigh Károly A szlovákiai magyarok sorsa című munkájában
60 257 áttelepült szlovákról beszél. Gond volt tehát – jegyzi meg –, hogy „a paritásos csere 1947 végéig erősen aktív magyar mérleget mutat(ott). Éppen ezért a lakosságcserét már csak azért is fel kellett volna függeszteni, mert a csehszlovák– magyar vegyes bizottság pozsonyi ülésén 1948 februárjában megállapítást nyert, hogy a csehszlovák fél több megállapodást nem tartott be. Így pl. átlépte a vagyoni kvótát, aminek lényege, hogy a magyarországi – általában a szegény paraszti rétegekhez tartozó – szlovákokkal szemben főleg a gazdag paraszti rétegekből jelölték ki a szlovákiai áttelepülőket. Ennek ellenére … a téli szünet után tovább folytatódott a lakosságcsere, de a diszparitást nem sikerült eltüntetni…” (A magyarok a Felvidéken 160 ezer hold földet hagytak hátra, míg a szlovák áttelepülők nálunk 15 ezret; 15 700 ház került ott szlovák kézbe, Magyarországon viszont csak 4400 házat hagytak maguk után a szlovákok. Van olyan becslés, hogy a paritás elvének be nem tartása folytán a felvidéki magyarság kára 72 millió dollárra rúgott.)
Az etnikai mérleg sem kedvező: az 1938-ban az első bécsi döntéssel még békeidőben visszakapott, és a nyelvhatár mentén meghúzott felvidéki sávon az 1945-öt követő szlovákosítással a nyelvhatár sok helyütt mélyen délre tolódott. Érdekes, hogy a mezőgazdasági ipar új nagy létesítményei a szocializmus idején a vegyes lakosságúvá vált Mátyusföldre települtek, míg a magyar többségét szilárdan őrző Csallóközt a fejlesztésekből jóval kisebb mértékben részesítették. (De innét emelkedett ki vidéki párttitkárként a Husáknál jóval hajlékonyabb Dubcek, akit az 1965-ös nagy árvíz után a magyarok tréfásan, Wesselényi után, új árvízi hajósnak neveztek el.)
Ne csodálkozzunk azon, hogy az ottani magyarokkal való társadalmi együttélésnek nem az egyenlőség az alapja. Szolgáljon vigaszul, hogy a nálunk jóval vallásosabb szlovák életfelfogás szűrőjén az első asszimiláltak aligha tisztulnak meg. A rendszerváltás, pontosabban a bársonyos forradalom és Szlovákia újbóli önállóvá válása után az asszimiláció így is felgyorsult, azaz „a megfélemlítés – így Balassa – még mindig hat. A nem anyanyelvű iskolaválasztás, a vegyes házasságok és a népvándorlás is megteszi a magáét.” S a végső konklúziója a II. világháború után újra felállított Csehszlovákiával kapcsolatban az, hogy „1945 után aligha beszélhetünk demokráciáról. Inkább etnokráciáról.” Aztán Rudolf Kucera cseh történész szavait idézi, aki a győztes nép szempontjának elvetésével a tényeket nézi csupán: „Ha az, aki a kitelepítést kierőszakolta és kivitelezte, nem háborús bűnös, akkor nyilvánvalóan K. H. Frank vagy Rosenberg sem az, és ha a kitelepítés nem volt bűntény, akkor ennek a fogalomnak nem kell léteznie.” Kucera Fejezetek Közép-Európa történetéből című, 1989-ben Münchenben megjelent könyvét még ma is csak szakemberek olvassák.
Azzal, hogy 1989-től sem lett Közép-Európa újra politikai fogalom, ezt a nyilvánvaló hasonlóságot 1945 durva szellemével a bőrünkön érezzük. Ám beszélni róla azért illene. Úgy egymás közt, s nem mint „európaiak”. A történeti táj – mely az Árpádok és a Premyslek királysága körül jegecesedett ki, s végső formáját a monarchia adta – gyönyörű városaival ma is a szívünkben dobog.