A szerző ötödik Márai Sándor-könyvét veheti kezébe az olvasóközönség, amelynek tekintélyes része az úgynevezett szocializmus korszakában jószerével nem is tudta és nem is tudhatta, hogy kicsoda ez az író. Pedig 1948-ig idehaza és Európa-szerte is meglehetősen népes olvasóközönsége és sikere volt Márainak. Elismerte munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia: tagjává választotta 1943-ban. Siker és nemritkán félreértés kísérte életpályáján, amint ezt maga is megállapította. E kettősség máig kíséri, az utóbbi évek nemzetközi sikere mellett az itthoni érdeklődés is folyamatos. Mindemellett az a felfogás is közkeletű, hogy a mostanság lektűrként érdekes Márai-életmű idővel jelentéktelenné válik. Fried István új kötete arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen író Márai, valóban ideiglenes-e a siker (és a félreértés), vagy alkotásai beépülnek az európai és a magyar irodalomtudatba.
A Márai Sándort diszkreditáló úgynevezett marxista kritika (Lukács György, Horváth Márton és mások) kétségbe vonta a szerző írni tudását, eszmeiségét, műveltségének „nyugati” jellegét (ami a dekadencia „bűnét” jelenti), regényszerkesztési módszerét, és voltaképpen minden valós és nem valós tulajdonságát támadta. Abban a korszakban, amelyet létező szocializmusnak is szokás nevezni, a „polgári” jelző megbélyegzést jelentett. Márai már az Egy polgár vallomásai című regényével (1934) azt hirdette, hogy a polgár alkot, műveltséget teremt akkor is, ha polgárnak lenni hősies feladat, amint a műveltség vállalása is. Ezt az ideált, az itteni „kassai” polgárt kereste a pesti világban, ám az európaiság tudatával polgárosuló országot nem találta. A gyertyák csonkig égnek című regényében (1942) beszél arról, amiről korábban Rilke, Hoffmannsthal és itthon Ady is, hogy minden részleteire hullott, a részletek pedig újabb részletekre. E kérdéskörrel érintkezik az Osztrák–Magyar Monarchia álomvilággá válása s azzal együtt a Márai családé: hentestől jogtudóson át nagy hírű balerináig. Hasonlóképp történik ez Krúdy Gyulánál és Kosztolányi Dezsőnél is. Majd a Monarchia utókorában ennek az álombéli világnak a látszata lesz a valódi világ, a realitás; a korszakokat Márai a Föld, föld! című művében (1972) szembesíti.
A Monarchia irodalmainak világában számos öszszefüggés van, s mondhatni: volt Monarchia-jelenség, ilyen Sigmund Freud pszichoanalízise is, amely hatással volt egész Európára. Márai Sándor Freud Bécsére és Bécs Freudjára reagált – mutatja ki a szaktanulmány szerzője. Kafka és Kosztolányi, Krleza és Márai is bizonyos mértékben Freud jegyében áll.
Márai az emigrációban főként Arany János, Krúdy Gyula, Babits Mihály és Vörösmarty szókincsét próbálta őrizni, minthogy az ő nyelvükben lelte meg a hazát, hiszen 1956 után végképp reménytelen volt hazatérése, ezért is foglalkozik Fried az „olvasó” Máraival. És hasonlóképpen az „író” Máraival, aki többször elmélkedett az írásról, mintegy Kosztolányival vetélkedve. A mondatszerkesztés, a névadás, az író és az olvasó kapcsolata, az író (művész) státusa foglalkoztatta még nyolcvanegy évesen is: „Az irodalom lélekvándorlás” – írja, s úgy véli, az emberi szellem nyilatkozik meg az író által. S hogy ki az író és milyen? Ugyanezt kutatja Fried István Márai-tanulmánykötete, amelynek címe is jelzi, hogy az irodalomtudós munkája eltér a hasonló összefoglaló jellegű irodalomtudományi monográfiáktól. A kötetcím pedig Márai-parafrázis: az író egyik írása egy férfiról szól, aki esőköpenyben áll a Szervita téren (1939-ben), s akinek leírásán áttűnik önmaga (külső? belső?) képe… Fried István nem az időrend, a családi és társadalmi-történelmi háttér ismertetése és feldolgozása után tárgyalja a műveket, hanem a kutatási problémák fényében. Ez azonban nem jár azzal, hogy az író életműve nincs beillesztve korának társadalmi közegébe, csakhogy Fried könyve olyan olvasókra számít, akiknek az ebben való eligazodáshoz nem szükséges különösebb utasítás. Ebben a kutató hasonlít magára Máraira, aki ugyancsak önálló gondolkodású és értékekben gazdag polgárok számára írt, és akitől távol állott az a demokráciaforma, amely erőszakkal próbálja megteremteni a maga műveltségét, s amelyre az Ítélet Canudosban (1970) című regényből vehetni példát: „A demokrácia azzal kezdette el a műveletlenség kiirtását, hogy kiirtotta a műveletlen embereket.”
(Fried István: Író esőköpenyben – Márai Sándor pályaképe. Helikon Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 3490 forint)
origo.hu
Így lesznek nyitva a boltok a hosszú hétvégén
