Magyar jelölés

S Z Ó L Ó

Három a magyar igazság. Három magyar a háborgó médiatengeren – Nicolas Sarkozy, Charles Simonyi és Mehmet Karcsika. Variációk a másképp-magyarságra, válaszkísérletek a magyarkérdésre. Nézzük előbb a francia miniszterelnök-jelöltet: határozottan elutasítja a gyökereire vonatkozó utalásokat, kizárólag franciának tekinti magát. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ősei, a nagybócsai Sárközyek Hont vármegyében szereztek nemesi oklevelet (1628), ahonnét később sem származtak túl messzire; hatvan éve még a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Alattyánban volt kastélya, birtoka a családnak. Igaz, az utóbb Franciaországba vándorolt Nagy-Bócsay Sárközy Pál (Paul Sarkozy de Nagy-Bocsa) már nem tanította meg gyermekeit anyanyelvükre, s nem próbált a nemzeti hagyományból átadni nekik semmit. „Apám túl kis országnak tartotta Magyarországot, értéktelennek vélte a magyar nyelvet és kultúrát a modern világban” – emlékszik Nicolas.
No persze, nem lehet Franciaországban Nagy-Bócsaynak maradni; kimondhatatlan ott ez a név, akár a Károly Amerikában. Charles Simonyi űrturista édesapját viszont még Simonyi Károly néven ismerte a művelt világ, s ez bizony nem volt kis név; a fizikus az utolsó huszadik századi polihisztorok közül való. Charles is jeles kutató, szoftverfejlesztő lett. Például létrehozott egy kódrendszert az informatikában, amely „magyar jelölés” néven vált ismertté, s oroszlánrészt vállalt a Microsoft Word megalkotásában. A lexikonok szerint ő találta fel az alakhű szövegszerkesztőt s – ha hiszik, ha nem – a szándékprogramozást is. Aztán fellövette magát az űrbe egy Szojuz rakétával – húszmillió dollárért. Az összeget nyilván nemcsak forintra lehet átszámítani (négy és fél milliárd), hanem lélegeztetőgépekre, afrikai segélycsomagokra, sőt az űrkísérletek okozta ökológiai károk enyhítésére is – de ezt most ne tegyük, hanem örüljünk annak, hogy Charles a szíve mélyén Károly. Még ott nagyon fent is, az emberi teljesítmény csúcsán, vagyis a semmiben; ott, ahol már nem is térkép ez a – kevéssé modern – magyar táj, csak egy folt vagy az sem: a fényes, kék golyóbis egész bonyolult létével holmi számítógépes játéknak tűnik az űrjármű monitorjain. Amint az első űrhajós, Gagarin helyet foglalt a technikai fejlődés trónszékén, az értékvesztés abszolútumáig jutott: megállapította, hogy nincs Isten. S hogy a mi turistánk felvitt oda egy nemzetiszín zászlót, ez végső soron fölér egy Gagarin-cáfolattal. Nem a világidentitás vagy a manapság oly divatos globális (sőt planetáris!) tudat volt fontos számára, hanem a csöpp, láthatatlan ország, ahonnét a sors centrifugája egykor kipenderítette.
Hát, mondjuk mi itt Pesten, ez nem semmi. Magyar zászló lobog az űrben.
És itt van Mehmet Karcsika a maga janicsársorsával. A janicsárok eredetileg nem török gyermekek voltak, akiket elraboltak szüleiktől, majd oly sikeresen neveltek át, hogy később bevethették őket szülőföldjük ellen. Karcsikával nyilván senkinek sincs ilyen szándéka. De azért azt se mondja senki, hogy tízéves korban az ember ne érezhetné a gyökereit. Tízéves korunkban a játszótér mögötti füves gyöpön simán meghaltunk a hazáért, és rohantunk tévét nézni, ha Az egri csillagokat adták. És itt áll ez a kisfiú Ferihegyen élénk, csillogó szemekkel; töröknek és mozlimnak vallja magát. Világos, egyelőre nem ő dönt arról, hogy kicsoda.
Átprogramozható a lelki szoftver, talán többször is, oda és vissza. De ne felejtkezzünk el a másik oldalról sem: a magyar anyukáról, aki sírdogál a kamerák előtt, és simogatja Karcsika konok fejét; földhözragadt önmagunkról, akik legszívesebben kiszaladnánk a pesti utcára fölintegetni az űrbeli Károlynak; Alattyán falu lakóiról, akik hamiskásan hunyorítva bólogatnak a hírre, hogy Nicolas tagadja magyarságát. „Aki francia köztársasági elnöknek jelölteti magát, nemigen mondhat mást” – olvasom az alattyáni helytörténész véleményét. Vagyis: megértünk téged, Sárközy Miska. Közülünk való vagy, ha lehullt is a nevedről az ékezet.
Hát ez a másik oldal. Vagyis: a haza. Lehet kicsinek, nem modernnek és értéktelennek tartani – de felnőni hozzá még a világűrbeli pozíció is kevés, nemhogy egy miniszterelnöki bársonyszék. Minden bizonnyal nemzetközivé lesz holnapra a világ, de magyarnak lenni – magyarnak maradni – nemcsak sors, hanem akarat dolga is. Szándékprogramozás, tetszünk érteni?