Nézem a csöndet, keresem az Istent

A Magyar Napló áprilisi száma közli Csábi Domokos beszélgetését (Szívbe nyomott mag) a magyar költők doyenjével, a hetvennyolc éves Juhász Ferenccel (képünkön). Nem a verseiről mesél a költő, arról már beszélt – mint mondja – eleget, hanem az életéről, eseményekben gazdag sorsáról.
Juhász, a biai félig sváb, félig magyar parasztfiú úgy csöppent bele az irodalom – és a történelem – sűrűjébe, mint a mesebeli legkisebb királyfi. Már első versei és verseskötetei zajos sikert hoztak neki – huszonkét évesen megkapta első Kossuth-díját –, és olyan emberek társaságába került, mint Veres Péter és Hamvas Béla, Ottlik Géza, Nagy László meg Weöres Sándor. De olyanokéba is, mint Lukács György és Illés Béla, sőt az írószövetség elnökségi tagjaként Rákositól Révai Józsefig és Farkas Mihályig sokféle nagy hatalmú, ám annál kétesebb egzisztenciával is kapcsolatba kellett kerülnie. Találkozott Tamási Áronnal és Móricz Zsigmonddal, Ferenczy Bénivel, Sartre-tal, Sosztakoviccsal és Puskás Öcsivel, aki maga is kispesti sváb suhancból lett világnagysággá,
és aki „költőkém-Francikámnak” hívta.
Valódi farsangi kavalkád kerekedik ki a költő emlékezése nyomán, melyben ő, a páratlan tehetségű fiatalember talán nem is született intelligenciájával, inkább a falusi közösségből hozott ösztöneivel igazodik el. Pusztító örvényeknek és csábításoknak kitéve nem lehetett könnyű érvényes szavú költőnek megmaradnia, de teljességre nyitott szellemét, a könnyű megoldások iránti gyanakvását mindig sikerült megtartania.
Juhász Ferenc az utóbbi esztendőkben tán kevesebbet hallatott magáról, ezért külön is érdekes szóbeli emlékezésének az a része, melyben mai műveiről és örökös, vívódó istenkereséséről beszél. „Katolikusnak kereszteltettem, és ez be is szivárgott az életembe, átitatta, és bizonyára költészeti hatásai is lehettek… A világon bárhol vagyok, minden templomba bemegyek és leülök egy fél órára, és nézem a csöndet, meg keresem az Istent.” Ami pedig a legutóbbi munkáját illeti, ennyit árul el róla: „Mostanában írtam egy hosszúverset… A lényege egy magamra vonatkoztatható megnevezés nélküli Krisztus-test-történet, nem egy szenvedéstörténet, hanem a fizikai szenvedések története, ami azonban egymillió dologgal van átszőve. Természettel, látomással, képzettel, Bolond Istók meséjével, a kivájt szemekkel, a növényekkel, az ifjúkorral, a békákkal. De nem élettörténet.”