Nyargalók és leshányók

Várak alá száguldanak, csatáznak, utakat állanak, lesőket hánynak, emberöket fognak, barmokat hajtanak, mikoron módját ismerik… Nem tudjuk mire vélni, az Istentül nem félnek-e, vagy a császári méltóságtul – írja Takáts Sándor Bajvívó magyarok című művében. A bécsi udvarnak panaszkodik így a török. A XVI–XVII. században a lesvetés pénzkereső foglalkozás volt, a „szakmabeliek” pedig olyan hozzáértők, akiket rettegett a muzulmán hódoltató.
A hódoltság korabeli portyázásokról leginkább az a kép terjedt el, hogy a jó magyar vitézek a susnyásban lapultak, és amikor a békésen poroszkáló kontyos atyafiak a közelükbe értek, hangoskodva kirontottak, alaposan megkergették és elpáholták az ellent. Valójában a lesvetés hadi tudomány volt, jól megtervezett, tudatos zsákmányszerzés. A végváriak téli pihenője idején a megbízható emberek gyalogszerrel, szekéren „aláereszkedtek” a töröknek meghódolt vidékre, körbeszaglásztak, figyeltek, szóba elegyedtek a helybéliekkel, majd idejében hazaindultak, hogy még kikelet előtt megvihessék a hírt: ennyi és ennyi marha, ló, török van a területen. Mire kitavaszodott, a vitézek már kellően ki voltak éhezve, mert a zsold mindig akadozott.
„S vajon mi volt a lesvetés? Vadászat volt ez az ellenségre, mégpedig ravaszul megvetett tőrrel. S ha az ellenség belément a kelepcébe, a fogát biztosan otthagyta. Persze nagy ügyesség, agyafúrtság és körmönfontság kellett ahhoz, hogy a lest jól megvethessék” – mutat rá Takáts. Mindkét fél alkalmazta a módszert, a török is feljött rabolni, vagy ha hírhozói jól működtek, akkor a portyázni siető magyarokat csalta lesre. A magyarok amúgy éppen az oszmánoktól tanulták el (vagy újra?) ezt a hadi technikát, Mohács és Buda is fájó példa volt a cselek alkalmazására. Ezért sem örültek a magyar végváriak, ha idegen zsoldosokat rendeltek melléjük: panaszkodtak, hogy azok nem ismerik a török harcmodorát.
Az éj leple alatt indultak a magyar vitézek, az éjszakákat nyeregben töltötték, nappal a sűrű nádasokban, erdőkben bújtak meg. Tehették, mivel akkor még sokkal gazdagabb volt hazánk flórája. Nappal alvás, este ismét nyeregbe szálltak, és gyors tempóban haladtak a hódoltság területén. Élen haladt a csapatvezető hadnagy (nem rangfokozatot jelentett a hadnagy szó, hanem vezetőt, elöljárót), a hátul járókat a sereghajtó igazgatta, középen a derékhad. Messze a sereg előtt a kalauzok (helyismerettel rendelkező vezetők), nyomnézők (az indián könyvekből oly jól ismert nyomolvasókhoz hasonlóan a földet figyelték) és a cirkálók (felderítők) haladtak. Úttalan utakon jártak, mert a lakott helyeket el kellett kerülniük: titokban igyekeztek az alkalmatos helyre érni. Ha rátaláltak a megfelelő helyszínre, akkor „beálltak a lesbe”.
A helyszín olyan út mellett feküdt, amelyen az ellenséges csapatok járni szoktak. Itt lesbe állottak, a nyomokat eltüntették, vagy hamis nyomokat hagytak. Figyelőhelyekre strázsákat állítottak, a lestől messzebbre cirkálókat küldtek ki. A sereg nagyobb része pedig a rejtekben várakozott. Általában külön állt egy kisebb les, ennek a szerepe is a megtévesztés volt, hogy a nagyobb lesben álló derékhad elé csalják az áldozatokat. Gyakran még tartalékot is képeztek. Még akkor sem kezdődhetett az előadás, mikor mindenki a helyén volt, mert azt hosszú várakozás előzte meg. Ez rendkívül megerőltető volt az állandó készenlét miatt, de zavaró tényező volt a rengeteg szúnyog és légy is. A nyár közepén éppen ezek rajzása miatt szünetelt a portyázás, és csak kora ősszel folytatódott a zsákmányszerzés. Amikor végre hír érkezett a törökről, kiküldték a martalékot, amely nem volt azonos a kisebb lessel. A martalék maroknyi halálra szánt lovasból állt, akiket csalogatónak küldtek ki. Megmutatták magukat az ellennek, s ha a kontyos habozott, akkor egyre merészebben csipkedni, ragadozni kezdték a sereget, a jószágot. Ha sikerült üldözésre csábítani a törököt, akkor általában közel volt a siker.
Amikor a török a martalék nyomába eredt, arra kellett vigyázni, nehogy túl hamar vagy éppen túl későn üssön ki a derékhad, mert mindkét esetben volt ideje elfutni az ellenségnek. Ha időben támadtak ki a martalékot (és esetleg a kisebb lest) üldöző pogányra, akkor az megzavarodott, és harcra kényszerült. Mivel pedig a helyszínt és az időpontot a magyarok választották, a győzelemre nekik volt esélyük. A szétvert sereget azután addig üldözték, amíg elegendőt le nem vágtak belőle. Ekkor kezdődhetett a zsákmányszedés. Nagy érték volt a ló, a „kamoka” (a turbánok selyme), a vonulókat kísérő lábasjószág és persze a pénz is. Még az ember is árunak számított, de csak akkor, ha „főtörökről” volt szó. Egy ilyen váltságdíja néha az egész rajtaütés többi kincsével felért. Ezek után a lovakat hazafelé fordították, ami ugyanolyan embert, állatot nem kímélő menet volt, mint az odaút. Ráadásul a gazdag teherrel megrakott harcosokat gyakran üldözőbe vették a kárvallottak, mégpedig legtöbbször „fölös” segítséggel gyarapodva. A török végházak, erősségek között „madárháton szállt a hír”, ezért előfordult, hogy nem is csak egy irányból érkeztek seregek a portyázók megregulázására. Ilyenkor aztán a zsákmányejtő vált maga is zsákmánnyá, és jobb esetben üres kézzel vágtathatott hazáig, rosszabb esetben rabláncon talpalhatott akár Konstantinápolyig, hogy ott börtönben vagy gályapadhoz láncolva töltse élete hátralévő részét. A legrosszabb esetben pedig kopjahegyre tűzött fejjel „szabadult” a magyar vitéz.
Ha a sikeres portya után a sereg hazaérkezett, és a zsákmány biztonságban volt, kezdődhetett a kótyavetye. A vitézek megválasztották a lebonyolítókat, akik minden nyereséget összeszedtek, még a legények zsebeit is kikutatták, majd az egészet dobra verték. A befolyt pénzt és a megmaradt portékát azután szétosztották: részt kaptak a sebesültek, az elesettek családjai és a fogságban sínylődő társak is. Juttattak részt a papjuknak és a szegényháznak is, majd minden résztvevő megkapta a maga jussát. S mikor a pénz elfogyott, kezdődhetett minden elölről.