Rozi és Zsombi

L U G A S

Van úgy, hogy beszélni kell arról is, amiről nem lehet beszélni. Amikor legszívesebben azt mondanánk: a többi néma csend. Mert ami történt, a legvadabb képzeletet is fölülmúlja.
Roziról és Zsombiról kell beszélnem, filmrendező barátom gyönyörű két fiatal gyermekének tragédiájáról. Mert véres görög tragédia: egyszerre haltak meg 2007. március 15-én a déli órákban. A rettenetes 8-as számú főúton, a kisberzsenyi betérőnél. Végzetes autóbaleset volt, amire nincs magyarázat. Tüskevár felől érkeztek Jánosháza felé a nénjükkel és két unokatestvérükkel, tartottak Dukába az apjukhoz, Jani barátomhoz, hogy együtt köszönthessék szombathelyi nagybátyjukat és az ottani unokatestvéreket, mert példamutatóan összetartó család voltak. Aztán egyszerre kipördültek a sorból, és a szemből jövő jármű beléjük rohant. A végzetes tragédiában Rozi és Zsombi szinte azonnal meghalt, sofőr nénjük jórészt kómában, de világos pillanataiban sem tud a balesetről semmit.
Elvégeztetett – a döbbeneten túl lehet-e erről beszélni? Az érthetetlen és értelmetlen halálról, két gyönyörű, fiatal élet tragikus eltűnéséről? Rozi 18 éves volt, szalagavató után, érettségi előtt, Zsombi 16 éves lett volna májusban. Nincs grammatika, nincs az a szótár, nyelvi erő, a szavaknak „árja” e mélység pontos kifejezésére. A szürreális, döbbenetes kép erejére, ahogy odaérkezett kétségbeesett apjuk simogatja gyermekei szép, kihűlt arcát a márciusi napsütésben. A rideg űr és hiány mindent átjár – dadogunk, zokogunk. Nincs mit szépíteni, sírni, sírni, sírni, sírni kell.
A gyászjelentésre ennyit írtak: „Erdélyi Rozi, 1989. január 11., Erdélyi Zsombor, 1991. május 13. Fiumei úti sírkert (Kerepesi temető), 2007. március 30., péntek, 14 óra.” A temetés rettenetes volt – két szép gyerek a koporsóban, szólt kedvenc zenéjük, szívbe markoló muzsikák, az övék, REM és Sting, a Green Day, a Sárga rózsa, hatalmas, döbbent tömeg, iskolatársak, rokonok és ismerősök, három pap is beszélt a nehéz szolgálatban (mindhárom könnyeivel küszködve), a sírnál rengeteg koszorú, jórészt fehér virággal. Lehetetlen is felidézni az elsüllyedt két szép gyerekarcot, akiket úgy ismertem, ahogy barátja gyermekeit ismeri az ember: kicsit felületesen, kicsit atyáskodva, kicsit munka közben, mert évek óta együtt szüreteltük a szőlőt, és ez mindig valahogy különleges patriarchális örömet jelentett. De most nem számítunk, nem az én megrendülésem számít, csupán a szeretet időtlenségét akarnám valahogy visszaidézni, és azt, hogy a két gyermek eltűnésével mi magunk is illő önvizsgálatot tarthatunk – mit és hogyan hibáztunk. S hogy mi lesz most, a rettenetes, feldolgozhatatlan gyászban, egyáltalán történhet-e valami, amikor szinte véglegesen úgy tűnik, mindennek vége.
Amikor tavaly tavasszal Lívia meghalt, e sorok írásakor napra kereken egy éve, levelet küldött régi kedves tanárom és atyai barátom, Ilia Miska. (Egyébként ő is diplomaosztáskor vesztette el szeretett leányát.) Abban a levélben vigaszul Aranyt idézte. Az Enyhülés című vers néhány sorát. Én akkor azt a textust valahogy szimplifikálónak gondoltam, kézenfekvőnek, túlontúl egyszerű dialektikájúnak. A „fájdalom a boldogságnak / Egyik alkatrésze”, mondja a szalontai költő, és sehogy sem akartam beleérezni saját kínjaimnak azt a lüktető és égető, „eleven, süket és forró sötétjét”, amelyben éltem, és azóta is úgy gondolom, halottaival mindig is él az ember, s amiről Babits beszél a Jónás imájában. Abban a helyzetben, amikor „én lettem mint túláradt patak / oly tétova céltalan parttalan”. De tévedtem. Mert mit is mondhatnék, mondhatunk-e más, jobb és nem közhelyes mondatot – egy ilyen sötét, rettentő méretű tragédiához méltónak? Fájó, sajgó szívvel adom tovább, ráadásul éppen most, amikor hét ágra süt a nap, s a Kis-Somlyó, ahol a gyerekekkel vidáman szüreteltünk, él és virul, és zöldell minden „virány”, kinyílt Jani pincéje előtt a cseresznyefa, énekelnek a madarak, és gyönyörű a szőlő. Továbbadom hát, a legkevésbé sem okoskodva és költői szövegek paneljai mögé bújva. Tétován persze, de reménykedve, hogy legalább azokon a pokolbeli jeges napokon – amelyeknek valódi mélységeiről elképzelésünk sincs, mert a mi gyermekeink élnek –, szóval amikor a porig sújtott szülők, akik mindkét gyermeküket elvesztették, s olyat éreznek, hogy nincs tovább, hogy nincs értelme az életnek, hogy mindennek vége, hogy nem lehet ép ésszel elviselni, és nem lehet róla beszélni (és filmet csinálni talán a legkevésbé), nos, akkor legalább egy percre hozzájuk is elérkezhessen néhány egyszerű verssor.
„Nincsen olyan puszta inség
Hogy magának benne
A halandó egy tenyérnyi
Zöld virányt ne lelne;
És ha ezt a szél behordta
Sivatag fövénnyel:
Megsiratja… de tovább megy
Örökös reménnyel. –”