(Ramnicu Vilcea)
Túl a Kárpátokon, Ó-Romániában a magyar sportolót sokkal kevésbé gyűlöli a helyi lakosság, mint Erdély román többségű területein – érthető, hiszen „odaát” soha nem tartottak a revíziótól –, így az Olt völgyében is csak a helyzetnek megfelelő ellenszenv fogadta a Fradi játékosait és szurkolóit, akik között önálló egységgé fejlődött a zöld-fehér székely légió. Az Oltchimot a vendégnél jobban aggasztotta a hazai kedvenc, Hutupan, azaz ma már Dinu gyomorfertőzése, ami miatt a klasszis kapus szinte az infúzióról lekötve állt be a háló elé. Falfehér arca mellett gyenge teljesítménye is tükrözte megpróbáltatásait, hisz az első félidőben szinte nem fogott semmit.
Ám a Valcea így is 18-14-re vezetett, mert sokkal dinamikusabban, eltökéltebben támadott és védekezett, úgyhogy a szünetbeli részeredményt még mi találtuk hízelgőnek. Különösen annak fényében, hogy a két fél augusztusi, székelyudvarhelyi talákozója 39-26-os veréssel végződött, sőt az Oltchim a KEK-negyeddöntőben is 34-21-re intézte el a horvát Podravka Koprivnicát. A románok sajnos ezúttal is makacsul ragaszkodtak a plusz tizenháromhoz, bár ehhez az FTC tízperces semmittevése is kellett, amely minden korábbi és későbbi erőfeszítés értékét alapvetően csökkentette. A második játékrész elejét ugyanis úgy nyerte 8-2-re a házigazda, hogy átrohant a Fradin, saját fegyverét, a kontrát fordítva ellene, miközben magyar részről Tóth Tímea kivételével a többiek rá sem mertek nézni a kapura. Németh András vezetőedző is ezt az időszakot jelölte meg a 36-23-as végkifejlet fő okaként, a helyi újságírók kérdéseire felelve pedig hozzátette, hogy a Ramnicu Valcea a KEK-trófea biztos várományosa, sőt a BL-ben is ott lenne a legjobb négy között. A drukkerek ezt Németh útmutatása nélkül is szentül hiszik, mert őrült hangorkánnal ünnepelték kedvenceiket. Kissé meglepő módon a Fradi-tábor sem búslakodott, hanem közös énekléssel búcsúzott a budapesti és az erdélyi szekció; úgy tűnt, az összetartozás érzése és ápolása már fontosabb is volt az eredménynél.
A női BL-elődöntőre ez semmiképpen nem igaz, hiszen a Győri ETO, a Ferencvárossal ellentétben, továbbjutási reményeket táplált a Slagelsével szemben. S a Koppenhágában elszenvedett 31-25-ös vereség ezeket életben is tartotta.
A Budapest Bank Magyar Kupa elitmezőnyében a Tatabánya volt a kakukktojás: a nyolcaddöntőben kiverte a Szegedet, amivel nem kis megkönnyebbülést okozott az MKB Veszprémnek és a Dunaferrnek, de a balatonfüredi négyes finálé számára nem a kezdetet, hanem a véget jelentette. Szombaton az elődöntőben 36-26-ra kapott ki a Dunaferrtől (a másik ágon Veszprém–PLER-Airport 34-19), majd vasárnap a bronzmeccsen 29-23-ra a PLER-től. A két favorit döntőbe kerülését legfeljebb a sorsolás hiúsíthatta volna meg, de az első napon elkerülték egymást, hogy a másodikon aztán már menthetetlenül összeakadjanak.
A randevú az újvárosiakból érthetően hevesebb érzelmeket váltott ki, hiszen egészen más az első nagy győzelemre készülni, mint a századikra. Nem véletlen, hogy a veszprémieknél egy ideig az automatizmusok sem működtek, a félidőbeli 19-19 a trónfosztás lehetőségét is felvillantotta. Csakhogy negyedórányi összeszedett kézilabda, több Perics-bravúr, újvárosi szemszögből pedig egy – a ferencvárosihoz hasonló – „szünet utáni szünet” 9-2-es részeredménybe torkollt, és eldöntötte a kupa sorsát. Hogy a végkifejlet (34-31) ismét szorosabb lett, az a győztesnek talán figyelmeztetés, a vesztesnek esetleg biztatás, és valószínűleg ez is, az is hasznos. Még akkor is, ha a sportban elsősorban a számok minősítenek, és azok azt mutatják, hogy az MKB Veszprém 17. kupadiadalát aratta.
A Dunaferrt azért ez remélhetőleg nem téríti le arról az útról, amelyen az egész sportágnak haladnia kellene.
origo.hu
Jégeső és villámárvíz: ítéletidő tarolta le a fél országot – videó
