(változik-e TGM…)

Én nem tudom, hogy a következetes emberi magatartás lehet-e némiképp szeszélyes, a szellemi függetlenség összefér-e a politikai és ideológiai attitűd változékonyságával. A magam részéről úgy húsz esztendő távlatában sok mindenfélét gondoltam Tamás Gáspár Miklósról, a szabad demokraták őskorának egyik legmarkánsabb, mondhatni, szellemiekben legizgalmasabb és legpazarlóbb alakjáról, aki esszéíróként és publicistaként nagy hatást látszott gyakorolni az úgynevezett közbeszédre és a még úgynevezettebb közéletre, s végül zseniális, már-már számkivetett, de mindig szórakoztató és szellemes különcként maradt szinte magára a sajátságos magyar szellemi létben, amit is kézzelfogható módon a média testesít meg. Ahogy mondom, gondoltam jót is meg rosszat is róla, az általános jobboldali vélekedéstől eltérően, amely szerint TGM úgy, ahogy van, elvetendő, ellenséges személyiség, akit rühellni kell.
Én, bevallom, sohasem rühelltem. Olykor elcsodálkoztam forgandóságán, kalandosnak tűnő szellemi produkcióin, máskor mélyen nem értettem egyet indulatkitöréseivel és extrémnek tűnő véleményével. Ugyanakkor stiláris és gondolati fordulatai gyakran megnevettettek, és nem restellem beismerni, hogy a nevetés olykor egyetértést jelent. A hozzá való viszonyom ambivalens volt tehát, irodalmi (?) tehetségét lehetetlennek tűnt kétségbe vonnom, gondolatainak szisztematikus csapongását azonban nem mindig tudtam követni, iróniáját viszont általában sikerrel érzékeltem. Kérdéses persze az is, hogy egy iróniára hajló lélek végletesen komolyan veheti-e önmagát és az általa preferált véleményt. Ha én magam komolyan veszem, amit nem szeretnék, akkor ellentétes vélekedése miatt általában neheztelnem kellene rá, ahogy ezt sokan teszik, s ahogy ezt én tenni nem szeretném.
Nem kerülgetem tovább a forró kását, kimondom: a magam részéről TGM-et sohasem soroltam az ellenszenves, liberálist alakító hülyék közé, akik oly nagy számban nyüzsögnek a szabad magyar médiában. Ő leginkább csak epigonjai miatt marasztalható el, abból persze van is elég. Egyértelmű, hogy politikai vélekedésének változásával, majd a politikától való eltávolodásával együtt valamihez azért hű maradt. Mégpedig saját intellektusához. Mondhatnám azt is, hogy liberalizmusához, de erről a szóról a nyájas olvasói átlag mindig az SZDSZ-re asszociál, pedig az minőségileg valami más. A liberális értékek körébe tartozik az igazságérzet, az ellenvélemény tisztelete, továbbá a méltányosság érzése és gyakorlása. Az utóbbi időkben TGM számos nyilvánvaló jelét adta, hogy nem szűkölködik ezekben az erényekben. Ő, mondjuk ellentétben Demszkyvel, nem felejtette el, milyen érzés a gumibot gyöngéd érintése, tudja, mi a különbség hazugság és igazság, őszinte jó szándék és képmutatás között. De nem ez a lényeg, sokkal inkább az a fanyar humor, amellyel torz világunkat szemléli, ahol leginkább a józan ész fordult ki önmagából, s uralomra jutott a szervilis mohóság.
Legutóbb azzal az írásával nevettetett meg, amelyben a mély tisztelet hangján taglalta a kormánykörökben oly nagy tiszteletnek örvendő, ősszocialista Fejtő Ferenc tökéletes tájékozatlanságát partiumi ügyekben. Ugyanoly nagyrabecsüléssel védte meg Bodor Pált (Diurnust) attól a vádtól, hogy nem hűséges lovagja a Gyurcsány-kormánynak. Ebből az írásból TGM-nek mind ama kétsége és ellenérzése kicsendült, amelyet a hatalom farizeus voltával, hazug, manipulatív természetével kapcsolatban érez, s túl ezen felmutatja a liberalizmus azon sajátosságát, azt a kritikai szellemet, amely szembefordul minden hamis tekintéllyel.
Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Tamás Gáspár Miklós elhagyta az SZDSZ közösségét, mintegy kiszakítva onnan a független, szabad szellem szép nagy darabját. Hogy egyáltalán elképzelhető volt-e valamikor is Kunczéval, Kókával, Demszkyvel, Gyurcsánnyal egy közösségben, én nem tudom…