Régen megszokott volt a magyarországi gyűjtők körében, hogy összejártak, átadták egymásnak az ismereteiket, és cserélték a tárgyaikat. Ahhoz persze, hogy mindkét fél elégedett legyen, s a csalárdságnak még a gondolata se merülhessen fel, szükség volt még valamire. Műveltségre, speciális tudásra, amelynek alapján a szóban forgó festmény vagy szobor keletkezésének körülményeit meg lehetett határozni. A rendszerváltozás körüli évek óta a hazai vásárlóközönség is bővült, egyúttal rétegezettebbé vált. Időközben kiderült, hogy a nagy vagyonnal rendelkező presztízsvevők, a külföldi, olykor tengerentúlról érkező egzotikumra vadászók, a századforduló polgári létének kellékeit kutatók, a szerényebb anyagiakkal rendelkező, szisztematikus gyűjtők egyformán balekká válhatnak. Mindez ma egy olyan gazdasági környezetben történik, ahol a jogi keretek már megfelelnek az uniós elvárásoknak, a határok nyitottak, jöhet-mehet a vevő, növekedhet a forgalom. Ám ha az ember végigjárja a belvárosi Falk Miksa utcai üzletsort, és kicsit is bennfentes a környéken, szép lassan kiderül, hogy a legálisan üzletelő, neves galériák tulajdonosai sem lehetnek mindenre büszkék. Nyílt titok ugyanis, hogy a hazai műkereskedelem erősödésével párhuzamosan meglepő mennyiségben kerültek elő „valahonnan” hamis Munkácsy-, Rippl-Rónai-, Vaszary-festmények. S mindezek csak kiragadott példák. Hogy még zavarosabb legyen a helyzet, e munkák eredetiségét szakértők, monográfusok „igazolták”.
Mindez nemcsak a bírálók szakmai hitelét és felkészültségét kérdőjelezi meg az adott esetekben, hanem akár több tíz milliós értékű kárt okozhat (okozott is) az üzletfeleknek. Ideje tehát az önszerveződésnek, menteni kell a becsületes kereskedők, hiteles aukciósházak nevét, megvédeni az alkotók szellemi tulajdonát, munkáját és nem utolsósorban a műgyűjtők érdekeit.
Saphier Dezső, a neves műgyűjtő, becsüsoktató, műtárgy-, bútor-, szőnyeg-, ékszer-, drágakőszakértő évek óta szorgalmazója a fenti törekvésnek. Fontosnak tartja, hogy megértesse, a gyűjtőszenvedély nem pusztán kincshalmozás, bár az anyagiakban kifejezhető érték is meghatározó szempont. Szemlélete mögött csaknem öt évtizednyi szakmai és emberi tapasztalat áll. A műgyűjtéssel összefüggő kultúrtörténeti sajátosságokról, az adott kor mestereiről, az akkor használt technikákról, anyagokról szívesen osztotta meg ismereteit a fiatalokkal az általa tartott kurzusokon vagy a Képzőművészeti Egyetem előadásain. Az évek során többször kérdezték tőle azt is, honnan ered az a képesség, hogy valaki a mások által kidobott, kacatnak minősített tárgyban egy pillanat alatt felismeri az egyedit, a különlegeset? Sosem feledhető, hogy a szerencse mellett a tudatosság, a türelem és az ismeretek folyamatos gyarapítása hozhat csak időtálló eredményeket a gyűjtő-, kutatómunka során – állítja. Ennek a felfogásnak köszönhető például, hogy a tulajdonában lévő naiv festők műveiből kiállítás és kiadvány születhetett. Vagy az, hogy a hazai kereskedelem és ipartörténet múltjából fennmaradt zománctáblákat összegyűjtötte, katalogizálta, és szintén kiállításra vitte. A formák, feliratok, betűtípusok egy ma már nem ismert életmódot, reklámstílust idéznek.
Saphier Dezső úgy tartja, a gyűjtőszenvedély gyerekkorunktól bennünk van, s pusztán a körülményeken múlik, hogy ki tud-e fejlődni, s ha igen, milyen irányt vesz. Ami őt illeti, a szép tárgyak iránti szeretetet otthonról hozta magával, apai felmenői között ötvösök, ékszerészek voltak. Ahhoz viszont, hogy elismert gyűjtővé váljon, magának kellett kitaposnia az útját. Pályája bélyeggyűjtéssel kezdődött, numizmatikával folytatódott, majd a népművészeti tárgyak, iparművészeti alkotások, ötvöstárgyak gyűjtésének korszaka következett. Az így szerzett tapasztalatokkal és ismeretekkel felvértezve már biztosabb kézzel választott, amikor megtehette, hogy festményeket vásároljon. Nem arra törekszik, hogy a piac által divatosnak tartott nevekkel gyarapítsa gyűjteményét. Sokkal inkább izgatja az, ha elfeledett vagy kevéssé felkapott festőművész alkotását fedezheti fel. Utazásai során néhány kiállítás arra inspirálta, hogy itthon is felkutassa azoknak az elfeledett, de igen kvalitásos női festőknek a képeit, akik az 1890 és 1950 közötti évtizedekben alkottak. Életrajzi adataikat is igyekezett fellelni. Volt, aki neves festő feleségeként szorult háttérbe, mint Mondok Mária, Czóbel Béla társa. Zömmel kulturált, tehetős környezetből jöttek, s européerként éltek. A negyvenes évektől már nehezebb volt követni a sorsukat. S mert az okos műgyűjtő egyik erénye a türelem, a válogatás várja, hogy egyszer méltó körülmények között a közönség is láthassa.
Meglesz ez is – mondogatta Saphier Dezső az utóbbi években, miközben egyre aggaszóbbnak érezte a műgyűjtőszakma és az antikvitáskereskedelem felhígulását, azt a folyamatot, ahogyan az aukciósházak kínálataiba is bekerültek hamisítványok. Ez azért nagy baj, mert a műgyűjtők abban a hiszemben vásárolnak ezeken a helyszíneken, hogy a szakmai ellenőrzés megtörtént. Érzékelhető egy másik gond is. A vásárlók bizonytalan helyzetbe sodródnak, ha szeretnének meggyőződni egy alkotás valódiságáról, mert olykor a becsüsök, de még a művészettörténészek is egymásnak teljesen ellentmondó szakvéleményeket adnak ki. A „valódi vagy hamis” eldöntésének procedúrája sokszor évekig is eltarthat, s a különböző érdekek miatt előfordulhat, hogy az igazságot már nem is kívánják annyira.
– Úgy láttam, az utolsó előtti pillanatban vagyunk. Ha a szakma tisztességes képviselői nem képesek áttörést elérni ebben az ügyben, legalább a civilek önvédelme szerveződjön meg – indokolja Saphier Dezső a Műgyűjtők és Művészetkedvelők Társaságának létrehozását. A közelmúltban kezdte szervezni a közösséget. Az első összejövetelen, amelyet az Ernst Múzeumban saját költségén szervezett, telt ház volt. A második alkalomra már pótszékeket kellett behozni. Nem véletlenül, hiszen a közönség Molnos Péter művészettörténész előadását várta, aki több éve, következetesen foglalkozik a hazai műtárgypiacon előforduló hamis festmények jellegzetes típusaival. Az Artmagazin című rangos folyóiratban 2003-tól publikálta tanulmányait a témában.
A hallgatóság köréből azt a véleményt lehetett hallani, hogy igen hasznosnak tartják Molnos módszerét, hisz a hamisítások összefüggéseit taglalva nem vész el a jelenség kultúrtörténeti, esztétikai részleteiben. Bár egy-egy kép elemzése kapcsán óhatatlanul kitér ezekre is, de ismereteinek átadásában a gyakorlati szempontok az elsődlegesek. Ez azért is igen fontos, mert Magyarországon egy-két ismeretterjesztő kötet kivételével nincs kellő szakirodalom például a gyűjtés pszichológiájáról vagy a hamisítások felismerhetőségéről.
Németországban a XIX. század végétől módszeresen foglalkoznak a műgyűjtéssel kapcsolatos gyakorlati tudnivalókkal kiadványokban, könyvekben és más módokon. Mindez nem csupán a vevőknek nyújt támpontokat és védettséget, hanem a tapasztalatok alapján a műkereskedők szakmai presztízse szempontjából is előnyös.
– A hamisítás a szó szoros értelmében piacorientált tevékenység. Művelői általában jó ütemérzékkel követik, sőt az sem ritka, hogy megelőzik az aukciók és a múzeumi kiállítások által diktált aktuális divatot. Jó szemmel emelnek ki a művészet történetéből irányzatokat, iskolákat, neveket, s tálalják a műveket a potenciális vásárlók elé – mutat rá Molnos Péter arra a sajátosságra, hogy a hamisítás folyamata több szinten szerveződik, szereplőit pedig nem szabad alábecsülni. A jelenlegi viszonyokra utalva hozzáteszi, hogy a műtárgygyűjtés divatja, a gyűjtők tapasztalatlansága, a világpiachoz mért alacsony hazai árak még csak nem is kívánnak különleges erőfeszítéseket a hamisítóktól. Ezért a régi műveket megidéző mai hamisítványok felismerése a szakértők számára voltaképp nem jelent (jelenthetne) nagy nehézséget. Sokkal bonyolultabb viszont a régi hamisítványok és a meghamisított, korabeli festmények meghatározása a stílus és más ismertetőjegyek alapján.
Hogy még sincs könnyű helyzetben az sem, aki felkészült az elemzésre, az alábbi példával érzékelteti Molnos Péter:
– A hamisítások egyik szembetűnő típusa, amikor egy régi, általában korban megegyező művön végeznek olyan változtatást, amely által azt egy jó nevű alkotó műveként lehet értékesíteni. Ennek leleplezése az újonnan készült hamisítványokhoz képest körültekintőbb vizsgálatot igényel, hiszen a felhasznált anyagok, az alapozás, a festék korhű.
Hogy e módszer miért lehet elterjedt és hatékony a hazai műtárgypiacon, annak a művészettörténész két okát látja. Az egyik, hogy sok esetben a gyűjtőket nem elsősorban egy jó mű birtoklásának a vágya inspirálja, hanem a vacsoravendégek elkápráztatása. Mindehhez Saphier Dezső hozzáfűzi, hogy a jó hamisító igen tájékozott. Tudja, mit akar látni a „célszemély”, és azt fogja létrehozni. Az a műkereskedő, aki érdekelt egy nem tiszta üzletben, ilyenkor többféle módon viselkedhet. Az egyik módszer például az, hogy a szóban forgó kétes eredetű képpel kapcsolatban ugyan nem mondja ki annak a festőnek a nevét, akire a stílusjegyek alapján a vevő aszszociálhat, de persze vannak olyan metakommunikációs formák, amelyekkel erősítheti e (tév)képzetet.
További példákkal is érzékelteti Molnos Péter, hogy milyen csapdákat kell kikerülni.
Még a hozzáértőket is gyakran megtévesztik a korabeli, eredeti, de utólag átalakított festmények. Ezeket nem a hamisítás, hanem a meghamisítás kategóriájába sorolja a művészettörténész. Többségük a kép és a szignó kapcsolatának megváltoztatásával jár. Variációi: az eredeti szignó eltávolítása, a jelzetlen mű utólagos szignálása, a meglévő átalakítása. Ami a festmények „tartalmát” illeti, az eredeti alkotás bizonyos részleteit átfesthetik, egyes motívumokat átalakíthatnak, ahogyan az aktuális profitérdekeltség megkívánja. Nálunk előszeretettel alkalmazták ezt a módszert a XIX. és XX. századi keleti témájú festményeknél, ahol a kényes ízlésnek megfelelően az eredeti, durvább részleteket eltüntették, illetve finomabban ábrázolták. Sovány vigasz, hogy e „feljavítások” nem maradnak nyom nélkül, tehát a beavatkozásokra előbb-utóbb fény derülhet. Lehetséges aztán a korabeli régi másolatok hamis feliratózása, a vakkeret ékesítése cédulákkal, és sorolhatnánk tovább a megtévesztő praktikákat. Megtörténhet, hogy a szignó eredeti, ám a kép már régen nem az általa jelzett festő műve. A hamisítás látszólag legkevésbé kártékony módja, amikor egy jó minőségű, szignált műről távolítják el az eredeti jelzést. Ebben egyfajta pszichológiai játékra építenek. Az a cél, hogy a vevőjelölt azt képzelje, amit lát, egy nagynevű festő alkotása. Ez az egyik leginkább alkalmazott módszer, amelyben gyakorta restaurátorok is közreműködnek.
Külön kategória, amely számos visszaélésre adott módot az elmúlt századok, évtizedek folyamán: a mester és tanítvány kapcsolat. Itt a hamisítók a művek közös jellemzőire építenek. Vannak helyzetek, amikor magát a műkereskedőt is megtévesztik, ők szoktak is hivatkozni erre, ám arra is akad példa, hogy maga a kereskedő az ötletgazda, a hamisítás megrendelője. A harmincas évek végének hazai bűnügyi krónikája számolt be az egyik ilyen variációról. A kereskedő megvásárolta egy befutott, nagynevű festő alkotását, majd tehetséges, képzett fiatalokkal öt-hat példányban másolatot készíttetett róla. Az eredetiről igazoló írást is kért a művésztől, amelyet a másolatok értékesítésekor hasznosított.
Nem véletlen tehát, hogy a Műgyűjtők és Művészetkedvelők Társaságának második összejövetelét nagy figyelem kísérte. Már vidéken is tapasztalható az érdeklődés, a pártoló tagság formálódása, hiszen 1981 óta nem létezett ilyen civil fórum Magyarországon.
– Nem arról van szó, hogy csak komoly gyűjtőket várunk. Számítunk azokra az érdeklődőkre, akik szeretik a szépet, s ezért jönnek el a rendezvényeinkre és a tervezett kiállításokra. A festészettel kapcsolatos ismeretek átadása mellett gondolunk azokra is, akiknek iparművészeti, tárgyi gyűjteményei vannak. Szeretnénk ennek a „szenvedélynek” visszaadni a rangját, hiszen elég csak arra gondolni, hogy a hajdani polgárság nagy műgyűjtői nélkül szegényebbek lennének múzeumaink – vázolja elgondolásaikat Saphier Dezső. Ami pedig a műtárgypiacon lévő visszaéléseket illeti, a civilek védekezésére pillanatnyilag nem lát más módot, mint a tanulást, az alaposságot, a művészettörténeti, kultúrtörténeti ismereteik gyarapítását. Mielőtt vevő és kereskedő egyaránt nagy árat fizet a tévedéséért.
origo.hu
Korábbi polgármester a szombati halálos baleset áldozata
