A graffiti éppúgy az amerikai néger gettók világából származik, mint a rapzene és a sajátos életmód, életérzés, amit kifejez. Igaz, mindkettő szelídülni, domesztikálódni látszik. Amerikában kibékültek egymással a West Coast és az East Coast, a két szemben álló rapstílust képviselők csapatai, pedig korábban nem volt ritka a halálos kimenetelű összecsapás közöttük, a zenei stílus pedig utat tört magának a zeneiparban.
Ma már Magyarországon is felnőttek a graffiti writerek, vagyis a „firkászok” első generációi, a graffiti stíluselemei pedig átszövik a magyar reklámfilmeket, tévélogókat, szórakozóhelyek belső tereit, játékfilmek főcímeit, tipográfiáját. Budapesten az Éles saroknál és a Budakeszi út mellett és graffitiversenyeken legálisan is lehet fújni. A „szakma” legismertebbjei illegális fújkálással már nem, vagy nemigen foglalkoznak, beérik a legális keretekkel, versenyek rendezésével, és azzal, hogy tévéktől, reklámcégektől, filmesektől, vendéglátósoktól és gazdag magánemberektől nem kevés megrendelést kapnak. Laci, aki, mint mondja magáról, hazafi, és azért nyilatkozik lapunknak, hogy olvasóink ne viseltessenek akkora ellenérzéssel a műfaj iránt, immár tucat éve foglalkozik graffitivel, ma már ebből is él, mert most „nagyon fent van” az utcaművészet, imádják a gazdagok, a menedzserek, a reklámszakma. Nem járt iskolába, amit tud, azt autodidakta módon tanulta, és sokkal inkább érdekli a színharmónia vagy a tipográfia egyedi szépsége, mint az, ami minden kezdőt foglalkoztat. Vagyis, hogy minél több taget (ejtsd: teg), aláírást, vagyis olyan fekete firkantást helyezzen el az üres felületeken. Az is sokat számít persze, ha veszélyes vagy nehezen megközelíthető helyre kerül fel az alkotás.
Laci, aki immár profi művész, elítéli azt, ha valaki szépen felújított műemlékekre, a Lánchídra vagy a Várra fúj, hangsúlyozza, hogy az ilyesmi nem fér bele a műfaji etikába. Lapunknak azt is elmondta: sokat köszönhet a műfajnak, nyelvet tanult, beutazta a világot graffiti writerként. Ma már a versenyek sem fontosak számára, hiszen ott többnyire barátai a zsűritagok, furcsa lenne, ha egymást zsűriznék. A hét végén hozzá hasonló művészekkel – mert szigorúan művésznek mondják magukat – a Tűzoltó utcai Tűztate-ben rendeztek legális graffitibemutatót és -versenyt. A jövő évben lebontásra szánt épület romkocsmaként és önfenntartó művelődési házként üzemel. Ennek külső és belső falaira kerültek a 23 művész és számtalan amatőr alkotásai, miközben késő estig szólt a rap.
Az épület hátsó részén, ahol az ember azt hinné, már nincs hasznosítható felület, úgy bő fél méterre egymástól betonlapok sorakoznak. Az egyikre egy néger zenekart festett valaki. Nem is hasonlít a legtöbb falfestményre, amelyeket szórakozóhelyeken látni. A monogramját ugyan ez az alkotó is a bal felső sarokba írta, de nem krikszkraksszal, hanem szép, geometrikus, körkörös, archaizáló tipográfiával. Később véletlenül ráakadok, aztán már az egyik betonlapnak támaszkodva beszélgetünk, fél füllel hallgatva, miket mondanak azok, akik társaikat épp ehhez a képhez cipelik az épület másik végéből. Gabay Gergely festőművész, képzőművészeti egyetemet végzett, bár ő is firkászként kezdte tizenévesen. De nem sokáig érdekelte az, hogy tageket firkantson föl a falakra, vagy hogy a klubja nevét dicsőítse, az is gondolkodóba ejtette, hogy sok ember mennyire negatívan beszélt arról, amire neki büszkének kellett volna lennie. Ő is szakított az illegális fújásokkal, viszont ma is készít az utcaművészet kategóriájába tartozó alkotásokat, időnként megrendelésekre is dolgozik. Úgy gondolja, a graffiti writerek közül csupán húsz százalék igazán tehetséges, de csak öt százalék gondol arra, hogy felvételizzen a képzőművészeti vagy az iparművészeti egyetemre, és körülbelül egy százalék, akit fel is vesznek, és talán el is végzi az iskolát.
Nem titkolom előtte a csalódottságomat amiatt, hogy a rengeteg most született mű között egy sem akad, amelyik attitűdje az angol Banksyéhez, a leghíresebb garffitiművészéhez hasonlítana, aki háborúellenes, globalizmusellenes, környezetszennyezés-ellenes, míves, gyönyörű alkotásokban üzen tűzfalakon, állatkertben és más helyszíneken a világ számos pontjáról. Azt feleli rá, hogy a magyar képzőművészek java része sem törődik azzal, hogy közérthető nyelven fogalmazzon, és hogy a közösség számára fogalmazza meg üzeneteit. Lacival korábban hasonló kérdések kapcsán vitába is keveredtünk. Ő azt kérdezte, miért van az, hogy ha valaki graffitit fúj, az törvénybe ütközhet, és sokan dühösek miatta, és csúfnak találják, míg ha valaki megfesti Mona Lisát, azt mondják, milyen szép. Visszakérdeztem, hogy míg egy hagyományos festmény nekem akar adni valami szépet, én mit kapok azzal, ha ő egy graffitin megdicsőítette a nevét? És akkor az egyéni, különleges tipográfiáról beszélt, mint sajátos értékről, meg a színek egyedi használatáról, de mikor megemlítettem, hogy az ókori, középkori alkotók alá sem írták a nevüket, elismerte, hogy a graffiti bizony elsősorban az egóról szól.
Azt már csak én teszem hozzá, hogy nyilván ezért vonzza a tizenéveseket, s ezért is fordulnak inkább a forma, az esztétika és a legális munkák felé érettebb korukban azok, akik még akkor is szívesen „piszkolják be a kezüket”.
origo.hu
Fordulat jön az időjárásban – mutatjuk!
