A sosem volt koalíciós válság

Furcsa találmány a demokrácia, hiszen egy alig háromszázalékos támogatottságú párt határozhatja meg azokat a döntéseket, amelyek az ország sorsát hosszú időre és alapvetően befolyásolják. Több mint nyilvánvaló, hogy az SZDSZ sohasem fog kilépni a koalícióból, tehát a válság nem létezik. Ezért csodálkozom azon, hogy a média – és nem csak a baloldali – hálásan feltornázza az efféle híreket a toplistára.
Már jó ideje sejteni lehetett, hogy Gyurcsány az alteregójából, a sikeres, fiatal üzletember képében tetszelgő, miniszteri titulusba emelt és a nemzetközi tőke érdekét a magyarénál előbbre helyező Kókából, amint lehet, pártelnököt csinál. Ezzel végre két teljesen egyforma pilléren nyugszik a liberális kormányzás hídja. Az igazi politikai fondorlat valójában az, hogy nem Kóka János nőtt ki oldalhajtásként a baloldalból, hanem épp fordítva, Gyurcsány Ferenc a liberális nagytőke strómanjaként került a szocialista tábor élére, amely a négy évtized során kiépült politikai, nemzetbiztonsági, társadalmi, szociális és nem utolsósorban üzleti hálózatát sikeresen konvertálta át a jelenbe.
A „baloldali” párt szociális gesztusaiban még hívő választótömegek előtt a látszat kedvéért időnként meg kell hasonulnia a miniszterelnöknek. Erre való a koalíciós válság nevezetű színjáték. Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéddel és a „reformokkal” csak megpiszkálta a társadalom tűréshatárát, lásd tiltakozó akciók, de az egészségügyi átalakítás a csendes többségnél is tokostul vitte ki az ablakot. Ez már az igazán kitartó és jóhiszemű embereket is bizalmatlanná tette a kormányfő szociális beállítottságú kormányzását illetően.
Gyurcsány Ferenc tehát nem kívánja tovább sanyargatni a népét, és nem akar pártja őskövületeivel, valamint a lakosság által számon kért helyi vezetőkkel szembemenni. Ugyanakkor a politikai partnernek, bármily fájó is, engednie kell, különben szétesik a kormány, és visszajön „az Orbán”. A koalíciós vitában tehát összedugta a fejét a két cimbora, és kiderült, hogy meg tudják oldani a kirobbant válságot. Üzlet ez is, az SZDSZ talán a koalíciós partner megbízásából, hogy az tisztának mutathassa magát, talán a globális pénzvilág nyomására, de mindenképpen a hatalomért cserébe eljátssza a hajthatatlan partnert, akitől egyértelműen függ a kormány megmaradása. Eközben a profitra kihegyezett egészségügyi biztosítótársaságok már a rajtvonalnál fűzik a versenycipőiket, és a kampányban fogják leróni a nevezési díjakat.
Mi, választópolgárok pedig jó, ha már most felkészülünk arra, hogy rövid időn belül havonta súlyos tízezreket fogunk kifizetni biztosítás címén, csak remélve az európai szintű ellátást.
Belgiumban úgy oldották meg a hálapénz kérdését, hogy a beteg készpénzben kifizeti az orvosi ellátást és a gyógyszerek árát, majd elmegy az állami biztosítóhoz, és ott visszakapja a költsége több mint nyolcvan százalékát. Ha nincs alapbiztosítása, ami egy igen alacsony kis havidíj, akkor egyszerűen fizetett az orvosi munkáért, ha van, akkor visszajár a pénze. Így a páciensnek semmi köze ahhoz, hogy az orvos miként számol el a biztosítótársasággal, az adóhivatallal, illetve mekkora a keresete. Ez persze csak a járóbeteg-ellátásra vonatkozik, a kórházi kezelés költségeit, ha az egészségügyileg indokolt (például a szépészeti műtétet nem), a biztosító állja. Úgy gondolom, a szakmai döntéshozók előtt számtalan sikeres európai példa áll, nem értem, mi ez a hatalmas fejetlenség a magyar egészségügy átalakításában. Talán megint többet akar a pénzvilág lenyúlni ebben az országban, mert az átlátható rendszerű országokban erre nincs módja.
Brockhauser Edit
e-mail