Salvatore felfelé kapaszkodik a fiával a sziklákon. Szájukban kő, a kőért cserébe jelet kérnek a hegyteteji csodatevőtől. Kopott fényképek formájában kapják meg: a képeken gigászi zöldségeket cipelő újvilágbeli emberek. És Salvatore megérti: fel kell adnia mindenét, hogy megtalálja a földi paradicsomot. Így kezdődik a ballada.
Még ha nem is törekszik rá, a legszebb neorealista hagyományokat csempészi vissza a szicíliai származású, New Yorkban diplomázott, Rómában alkotó Emanuele Crialese. Akár korábbi filmjében, a Grazia szigetében, itt is döbbenetes erejűek a karakterek. S micsoda arcok, atyaisten! Micsoda gesztusok, szavak, dialektusok. Micsoda táj, miféle kiesség. Miféle babonás középkor kísért az Aranykapu Dél-Olaszországában…
Micsoda nyomor elől menekült ez „a modern ember” szemében olyan tudatlannak és felvilágosulatlannak tetsző európai földműves a paradicsomnak beállított Újvilágba? Szociológiai, pszichológiai, karaktertipológiai eszközökkel menynyire fel nem becsülhető az az érték, amit az Egyesült Államok peremén létesített karanténokban az amerikai határőrség (haditengerészet) csinovnyikjai méricskélnek. Aki írástudatlan, aki mozgáskorlátozott, akinek az intelligenciája a határértéket nem éri el, nem léphet be a „szabad világba”, aki kevés (rossz génállomány), annak piros a zöld, nem szabad a szabad. Olyasfajta felsőbbrendűség-tudat mutatkozik itt, az őrült festő előtt húsz-harminc évvel, ami az erkölcscsősz Amerikának azóta is sajátja, olyan magatartás, amit a hangadók szabadelvűség helyett fasizmusnak szoktak nevezni, de Crialese nem véleményez, filmje nem politikai, nem társadalomkritikai töltetű. Az Aranykapu egy különös, szuggesztív atmoszférájú, balladisztikus történet tanyasi emberekről, akik együgyűségükben, naivságukban is többek a kikupált bevándorlási hivatalnokoknál, s ha Crialese mégis ítélkezik, legfeljebb annyiban: Óvilág és Újvilág ütközetében az előbbié a győzelem. Az Aranykapu romantikus film, olyasfajta nosztalgia hatja át, amit akkor érzünk, amikor zord, hegyi emberrel találkozunk. Mi fejlődésképesek vagyunk, ő nem. Mi termelünk, ő nem. Mi építünk, gyártunk, alkotunk, ő nem. S mégis, mi egyedül vagyunk – ő nem: vele van a mindenség.
Kivirágzik még egy csalódásra ítélt szerelem, kisebb-nagyobb drámák bontakoznak ki a parton vagy a hajógyomorban, a csodakapu végül csak a fél család előtt nyílik ki, de nem ez az igazán érdekes.
Hanem az ősökkel szembeni érzékenység, valami olyan szicíliai emberismeret, amelyet a tiszaiak esetében Tömörkénynél érezhet a magyar. S ebben a visszavonhatatlanul fájdalmas exodusban történelemkönyvek helyett, ahogy a rendező is nyilatkozza, valódi „papírszavak” kelnek életre. Így hívták azokat a leveleket, amelyeket írástudatlan kivándorlók diktáltak – Crialese ezek alapján vitte vászonra az egyszeri embert, aki képes volt maga mögött hagyni, ami a legfontosabb volt számára: a földjét.
(Aranykapu, színes, feliratos, francia–olasz filmdráma, 113 perc. Rendezte Emanuele Crialese. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
