Búcsú az alkotmánytól

Minek nevezzelek? – minden bizonnyal ezt a kérdést is sokszor felteszik majd a június 21–22-én tartandó következő uniós csúcs résztvevői, amikor a közös alapdokumentumról esik majd szó. Az alkotmány elnevezést valószínűleg kerülni fogják, no nemcsak azért, mert e kifejezés immár szitokszónak számít a vén kontinensen, hanem azért, mert az átalakított szöveg nem is lesz alkotmány. Inkább szerződésnek fogják ezért nevezni, igaz, Nicolas Sarkozy újdonsült francia elnök nemrégiben a „minialkotmány” szót is használta, de Brüsszel ennek nem örült. Az átalakított dokumentum persze biztos, hogy rövidebb lesz négyszáz oldalas elődjénél, amely már csak bürokratikus, nehézkes nyelvezete miatt sem lett bestseller. Sőt, egy belga televízió nemrégiben parlamenti képviselőknek tett fel kérdéseket az alkotmányról, de az derült ki, hogy a megkérdezett honatyák egyike sem olvasta azt. De, hogy pontosan milyen szöveg határozza majd meg az Európai Unió alapelveit a jövőben, arról több bizottsági illetékes szerint egy kormányközi konferencián születhetne döntés, s így – vélik a szakértők – három hónap alatt megszülethetne az új szerződés. Valéry Giscard d’Estaing, a jelenlegi szöveget megalkotó konvent elnöke persze valószínűleg távolmarad ezektől az egyeztetésektől. Tanulva a hibákból, a dokumentumot valószínűleg egyetlen országban sem fogják népszavazásra bocsátani, hanem – mint azt annak idején az Országgyűlés is megtette – a nemzeti parlamentekkel hagyatják majd azt jóvá. A francia és holland szavazók pedig, akik egyszer már nemet mondtak a dokumentumra, közben arra gondolhatnak, amire akarnak. De ugyanez a joguk megvan a szintén „problémás” briteknek, cseheknek, lengyeleknek is.
Ha minden jól megy, 2009 elején már az új szerződés tiszteletére bonthatnak pezsgőt az európai polgárok, de kisebb csodával érne fel, ha sikerülne tartani a menetrendet. Jó néhány alapvető kérdés szorul még tisztázásra, a tagok kompromisszumkészsége azonban egyre alacsonyabb szinten áll.
Kérdés például, mi lesz a közös kül- és biztonságpolitikával, létrejön-e a mostani főképviselő – a betegeskedő Javier Solana – posztjánál erősebb jogokkal felruházott közös „külügyminiszteri” státus. Hiába ugyanis a külügyi biztos, Banita Ferrero-Waldner határozottsága és Solana dörzsöltsége, az unió a gyakorlatban képtelen a hatékony érdekérvényesítésre olyan terepen, mint például a Közel-Kelet.
Meg kellene erősíteni emellett a minősített többségű szavazás rendszerét, vagyis azt, hogy a döntések meghozatalakor a tagországok szavazata és a lakosság lélekszáma is számítson. A módszer eszköz arra, hogy ha például Németország, Franciaország és Nagy-Britannia összefog, akkor sem tud bármit lenyomni a többiek torkán, ugyanakkor egyetlen tagország sem képes vétójával bénítani az uniót előrevivő folyamatokat. (Ráadásul alkalmazni is könnyebb, mint a lengyel gyökvonásos módszert.)
A rendkívül fontos, s nem kevésbé divatos klímavédelmi kérdések mellett sokáig téma lesz még Brüsszelben az adózás ügye is. Az egyszerű vétózás és a minősített többségű döntéshozatal csatájára is jó példa – egyben Kovács László adó- és vámügyi biztos kedvelt története – az alkohol jövedéki adójának kérdése, hiszen bár az Európai Bizottság és az Ecofin 2005-ben egyetértett a minimális szint egységes emelésének szükségességében (ami a nulla százalékos adókulcsú borra a gyakorlatban nem vonatkozik), ám a sörkedvelő Csehország elvi okokból nem fogadta el ezt. Persze egyik tagország sem örül, ha a neki nem tetsző határozatokat rákényszerítik, ám ha nem sikerül a döntéshozatal megreformálása, akkor hamar kiderül, valójában hány sebességes is Európa.