Csemege

Fémes csikordulással fordult ki a földből a szögesdrót kerítés tartóoszlopa. A korábbi tüntetők óriási tömegben gyűltek a koncentrációs táborra emlékeztető zord építmény elé. Mindenki pisszenés nélkül nézte, milyen gyorsan vág rést a páncélos jármű a Heiligendamm körül eurómilliókért felhúzott, 12 kilométer hosszú védőkordonon. Az üdvrivalgás hasonlatos volt ahhoz, amikor a németek megkezdték lebontani a berlini falat.
– Jönnek – mondta valaki bátortalanul a tömegben, amikor a távolban, a Hohenzollern-kastély felől imbolygó kis csoport tűnt fel. Igen, ők azok! A közeledők közül többen futni kezdtek. Már tisztán látszottak: a sort ütemes lépteivel Nicolas vezeti. Új, fiatal elnök, fiatal stílus. Utána George szaporázza lépteit. Még Angela is rákezdett. Vlagyimir, sportember lévén, jól tudja, be kell osztani az erőt, hosszú a táv. Tony, bár az utóbbi időben igencsak kikezdte a hatalom, azért bemutatja, hogy tud még hajrázni.
Majdnem egyszerre érnek oda a réshez. Megállnak egy pillanatra. Többek szemét könny homályosítja el. Aztán a heiligendammi réten mintha megismétlődne az amerikai és a szovjet csapatok Elbánál történt valamikori találkozása: az áttört kerítésen bevetik magukat a nép közé. Az ő népük közé, hiszen minden náció tagjai jelen vannak az egykor tüntetőként érkezett, de most őket rajongással fogadók között.
A környezetvédők, az antiglobalisták, az anarchisták, az autonómok hatalmas kíváncsi tömeggé válnak. Ott ölelkeznek a német szélsőbaloldali Fekete Blokk „harcosai” a neonácikkal. Jelvényt cserélnek. A „bikák”, a rendőrök is szétszóródnak a tömegben, kedélyesen érdeklődnek azok egészségi állapota felől, akik kötést viselnek a fejükön. Ők is megkérdezik, hogy vannak súlyosan sérült bajtársaik. Egy mosoly, egy kézszorítás – hiszen mi értetek vagyunk. Ennyi az egész. Amott Nicolas kvaterkázik a francia ATTAC-osokkal, jól ismerik egymást két évvel korábbról, a külvárosi zavargások idejéből, már majdnem mindnek tudja a keresztnevét.
Hatodik hó hetedik napján jött el a megvilágosodás és az áttörés pillanata. A plenáris ülésen egyszer csak valaki felvetette az ötletet: hagyjuk végre ezt az elzárkózást, döntsük le a falakat. A nyolcak közfelkiáltással megszavazták. Tegyük félre kicsinyes nemzeti érdekeinket, és valóban viselkedjünk úgy, mint a világ vezető hatalmai – szólt a másik javaslat. Heves egyetértést váltott ki. De ez nem elég, ha valóban kiállunk, ott eredményekről kell beszámolnunk – vonta le az előrelátó következtetést a harmadik. Így hát két órán belül minden vitás kérdésben megállapodtak. A talpnyaló sajtót természetesen kihagyták a dologból: egyből a népet kell tájékoztatni, mégpedig mindenféle közbeiktatott tömegtájékoztatási eszköz nélkül. A nagy találkozás holnap lesz – jelentették be a G8-csúcs résztvevői, akik azzal a ritka érzéssel hajtották álomra fejüket, hogy ma tettek valamit.
A nyolc legfejlettebb állam vezetői a fűre terítették zakóikat a kis heiligendammi dombon, és elhelyezkedtek a néptájékoztatóra. A hangosításhoz kaptak egy megafont. Először Angela kapott szót mint vendéglátó és mint hölgy:
– Örömmel jelenthetem be, hogy a klímaváltozással kapcsolatos minden kérdésben megállapodtunk.
A leggazdagabb országok a gázkibocsátásukat felére csökkentik 2050-ig. A korábbi legnagyobb ellenző, George is elfogadta ezt. Már-már gyermeki megilletődöttséggel bevallotta, hogy múlt heti javaslata, miszerint csak jövőre kezdenének tárgyalásokat a gázkibocsátás határértékeiről, bizony figyelemelterelés volt.
A kevesebb mint egy hónap múlva a politikából távozó Tony folytatta:
– Személyes sikeremnek érzem, hogy a másik fő napirendi pontban, Afrika segélyezésében is sikerült megállapodnunk. Őszintén be kell vallanom, hogy a két évvel ezelőtti, a skóciai Gleneaglesben rendezett csúcson elhatározottakból semmi sem valósult meg. Akkor öntelten kineveztük 2005-öt Afrika évének, ám nemhogy nőtt volna az afrikai országoknak juttatott segély, hanem valamicskét csökkent. Szégyelltem volna ilyen tudattal távozni a politika színpadáról. Úgy érzem, most sikerült kijavítanunk a hibát, és áramlani fognak a segélyek a fekete kontinensre, amellyel szemben mérhetetlen az adósságunk. Ezentúl az afrikai államok évente 50 milliárd dollárra számíthatnak tőlünk! Kína, amelynek elnökével találkoztam a csúcs előtt rendezett ebéden, irigylésre méltó Afrika-politikát folytat. Segélyekkel, kölcsönökkel, hitelekkel látja el az afrikai országok vezetőit, ahonnan viszonzásként nyersanyagot szerez be. Az afrikaiaknak abban is igazuk van, hogy mindegyikünk szubvencionálja valahogy a mezőgazdaságát. Ennek véget vetünk, hogy az afrikai áruk is bejussanak a piacainkra.
A bejelentést éljenzéssel köszöntötték a körben ülő fiatalok. Most George-ra került a sor:
– Hát nekem sok beismernivalóm lenne, így hagyjuk el a felszólalásnak ezt a részét, és szorítkozzunk a tényekre. Országom a világ költségeinek 40 százalékát fedezi, amely a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését célozza. Igaz, Kína az idén vagy jövőre mindenképpen átveszi államomtól a Föld körüli ózonréteget leginkább mérgező országnak járó címet, ám mi türelmesek vagyunk vele csakúgy, mint Indiával, elvégre mi sem most kezdtük el a környezetszennyezést. Bízunk abban, hogy pár éven belül ők is mérsékelni tudják a károsanyag-kibocsátást. Aztán volt itt egy kis előzetes vitánk Vlagyimirral, tudják, az Európába telepített rakétapajzs ügyében. El kellett árulnom neki, hogy ekkora blöfföt utoljára Reagan elnök tudott beadni Gorbacsovnak: a csillagháborús terveket. Nem lesz rakétavédelmi pajzs, Vlagyimir is megnyugodhat. Viszont az erre fordítandó, feltehetőleg több ezermilliárd dollár felét felajánlom a világ szegény országainak iparfejlesztésre.
Az antiglobalisták ovációban törtek ki. Felzúgott az ütemes George, George! kiáltás, amilyenben kevés része volt eddig az elnöknek. De hátravolt még Vlagyimir:
– Tehát nekem sincs miért kifejlesztenem rakétapajzsot átütő fegyvert. Így hát én is hasonló célra ajánlom fel a fejlesztésre szánt összeg negyedét, mivel országom szegényebb. Hogy európai nagyvárosokra fogom irányozni az atomrakétáimat? Hát ez csak vicc volt! Örömmel jelenthetem be, hogy amerikai és európai összefogással megépítjük a Nabucco Áramlat nevű vezetéket. Ez nemcsak Európa, hanem – az Atlanti-óceánon átvitt csövek által – Amerika gázellátását is biztosítja majd. Való igaz, hogy nem egészen a nyugati normáknak megfelelően irányítottam az országomat, különösen mostanában, ugyanis elkapott a kapuzárási pánik. Pont arra gondoltam, hogy alkotmánymódosítással hét évre emelném az elnöki mandátum időtartamát, ami természetesen nekem is új lehetőséget teremt. Ezt háromszor lehetne elnyerni. Ám demokráciában jártasabb kollégáim lebeszéltek erről a lépésről. Hallgatok rájuk, így a háttérből kell irányítanom az országot. Van itt még egy vitás kérdés, Koszovó ügye. Ebben végül nekem adtak igazat, ugyanis Szerbiát nem lehet arra kényszeríteni, hogy szuverenitása csak arra a belgrádi kerületre terjedjen ki, ahol saját parlamentje áll. Úgyhogy mindenképpen fenntartjuk az ENSZ-felügyeletet, majd az idő – és az albánok szaporodása – előbb-utóbb megoldja a kérdést.
Az utolsó felszólaló volt Nicolas:
– Nagyon köszönöm, hogy ilyen fantasztikus és kivételesen eredményes csúcson léphettem ki először a nemzetközi porondra. Sokan mondják, hogy velem minden megváltozik. Azt hiszem, igazuk van. Külön örülök, hogy nyílt megbeszéléseket folytathattam Vlagyimirral. Kár, hogy ő kevesebb mint egy év múlva távozik a színről, de azt hiszem, tíz év múlva nemigen fogok találkozni egyetlen jelenlegi tárgyalópartneremmel sem.
Valahogy így lett vége a mesebeli heiligendammi csúcsnak. A nyolcak fogták magukat, felpattantak egy-egy biciklire, és bekerekeztek Rostockba. Ők is megkóstolták a helyi McDonald’s hamburgerét, amelyen az antiglobalista tüntetők már egy hete éltek. Azért az leolvasható volt az arcukról, hogy jobban ízlett nekik az ötcsillagos heiligendammi hotel mesterszakácsának főztje.

– Apa, ébredj! – rázta meg a vállamat a fiam. – Azt mondtad, hogy korán keltselek, mert valami g-ről kell írnod.
– Milyen g-ről beszélsz? – motyogtam még kábán, miközben próbáltam gondolataimat rendezni. – Hát persze, a G8-ról. Most már értem, miért álmodtam össze annyi sületlenséget!
Eszembe jutott az annyit hangoztatott heiligendammi drótkerítés. Persze a svéd találmány, amikor Göteborgban konténerekkel szigeteltek el egy egész városrészt, az sem volt semmi. De vajon kiket és mitől választottak el ezek a tákolmányok? Vajon nem épp azt akadályozta meg ez a kerítés, hogy a roppant fontos ülésezők meghallják az utca hangját?
A népét, amelynek hála a bent ülők oly magasra jutottak.
Üres médiashow-vá lett a G8-ak csúcstalálkozója. Megérett a megszüntetésre. Évről évre ismétlődik ugyanaz a forgatókönyv: előbb véres összetűzések, majd családi fotók, egymás mosolygós lapogatása, és végül a távozás, szinte már hagyományosan bármiféle eredmény nélkül. Ha mégis fel tudnak mutatni valami kézzelfogható ígéretet a közös nyilatkozatban, abból bizonyosan nem valósul meg semmi.
Ám a média kiéhezve vár erre az eseményre: évente egyszer a csúcsvezetők találkoznak, hogy megvitassák a világ dolgait. Mekkora bravúr elkapni egy jó képet a világ urairól! A szerepjátszás részeként természetesen az antiglobalisták is felvonulnak a helyszínen, ez az ő idejük is. Törnek-zúznak, lehetőleg minden korábbinál nagyobb pusztítást hagynak maguk után, hiszen csak ez kerülhet be a hírekbe. Ha halott van, az még jobb. Így biztosan láthatjuk, hogy ők is megrendezték csúcstalálkozójukat. Először Seattle környékén gyülekezett az internet által összehívott, mindennel elégedetlenek hada, amikor a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) értekezletét sikerült megzavarnia. Azóta a G8 lett a sláger, elvégre ennek a csúcsnak is jár az évenkénti csihi-puhi.
Helmut Schmidt volt német kancellár mondta – akinek jelentős szerepe volt a G7-ek informális találkozójának rendszeressé tételében azt követően, hogy 1975-ben Giscard d’Estaing francia elnök meghívására Rambouillet-ban összejöttek a világ akkori vezetői –, hogy mára ez tisztán a médiának szánt „csemege”. Gondoljunk bele: a két és fél nap alatt csupán öt és fél óra telik el a G8-aknak nevezett államok közös megbeszéléseivel. Számtalan kétoldalú eszmecserére is sor kerül, sőt a kötetlen csevegésre is jócskán marad idő. Persze a „serpák”, a diplomáciai nyilatkozatok előkészítői már felvitték a hegycsúcs közelébe a „felszerelést” – csak látnánk valamilyen eredményes csúcstámadást!
Sokan a résztvevőkkel sincsenek kibékülve. Miért éppen ők? Önjelöltek, akik kezükben akarják tartani a világ sorsát. A legfejlettebb ipari államok? Akkor vajon mit keres közöttük Oroszország, vagy miért nem tagja a klubnak például Szingapúr? Talán az össztermelést nézik? Spanyolország ebben már rég lekörözte Olaszországot, és Madrid felvételéről nem hallunk. Kínáról nem is beszélve, amely a világ dobogós helyezésére méltó. Vagy esetleg az egy főre jutó nemzeti össztermék számít? Valószínűleg nem, hiszen akkor rég a skandináv országok és néhány öböl menti állam is dörzsölhetné kezét, hogy a jövőben felveszik a „nagyok” közé. Arról nem is beszélve, hogy Dél-Amerika vagy Afrika államai közül egy sincs képviselve. Esetleg Brazília vagy Dél-Afrika nem lehetne esélyes? De miért alakult így ez az igen zárt klub? Azért, és kész – ez a válasz.
Az idős Helmut Schmidt minden tapasztalatát összegezve azt javasolta, hogy valamelyik óceán közepén fekvő szigeten vagy megközelíthetetlen hegycsúcson kellene megtartani a soron következő találkozókat. A sziget szerintem jobb. Oda beengedhetnének minden részt vevő országból egy-egy tévéstábot, és máris biztosított a médiatálalás. Nem kell ide több ezer újságíró. Ha kiválasztják a minden szempontnak megfelelő területet – lehetőleg ötszáz kilométeres körben csak víz határolja, s ne legyen rajta repülőtér, hogy az ellentüntetők még a közelébe se jussanak –, azon pár tízmilliárd dollárért olyan mesés konferencia-központot építhetnek, hogy még a G8-aknak is elakad a lélegzetük. Itt, mintegy a nyári szabadságolások előtt, kötetlen hangulatban felkészülhetnének a világ vezetői a vakációjukra.
Eddig ilyen gondoktól fájt az ember feje. Hogy Németországban visszaidézték a második világháborús hangulatot, hogy több mint hatvan éve nem volt ilyen rendőri készültség az országban – az a találkozó szervezőjének baja. Persze hogy ezekről a rendkívüli eseményekről sokaknak a diktatúra jut eszükbe, ami természetesen szöges ellentétben áll a megjelent országvezetők hitvallásával. Ám a Némethon keleti felén élők még nem is oly régen tapasztalhatták mindezt. Ha sejtették volna, hogy csupán kéznyújtásnyira – egy álomnyira – van a megoldás…