Csoóri és a Tökmag Jankók

Támadások érik Csoóri Sándort, mióta megírta a kormányellenes összefogásra buzdító Márciusi Chartát. Örülök is e hisztériának, kissé szánakozom is, meg erősen undorodom is. Itt van például Dessewffy Tibor szociológus, aki önjelölt kormányszóvivőként csillog a médiában, s a köztévében kijelentette: a Csoóri-szöveg irodalmi értéke vitatható, Csoórinak nincs joga morális és szellemi felsőházról beszélni, nincs joga megmondani, mi az értelmiség szerepe, nincs joga kétségbe vonni más értelmiségiek eltérő valóságértelmezését (ez persze nagyon szép); egyébként pedig a reformok szükségesek, a kormány jól teszi, hogy végrehajtja őket stb.
Fintorogva nézem Gábor György cikkét is a Népszavában; e verbális eperoham lényege, hogy Csoóri a kommunista mozgalmi dalok szerzőinek színvonalán leledzik, egyébként nem is tudja, mi az, hogy értelmiségi. Gábor bezzeg tudja: értelmiségi szerinte az, aki argumentál (magyarul is tudók kedvéért: érvel). Csoóri nem argumentál, Gábor igen. Csoóri nem értelmiségi, Gábor igen. Mindebben nem csupán az az érdekes, hogy a vallásfilozófus – aki a lopott nemzeti vagyonból élő, posztdiktatórikus MSZ(M)P-ben érdekelt (a közelmúltig e szervezet tanácsadója volt) – lekommunistázza Csoóri Sándort; nem is az, hogy egy politikatörténetileg terhelt múlttal (és jelennel) bíró lapban teszi ezt, ráadásul minden észérv nélkül; inkább a vélekedés érdekes, miszerint a konzervatívok nem érvelnek, a balliberálisok viszont igen. Mi az hogy, nagyon is! E sokemeletes ökörség alapja az, hogy a ballib–neolib vonal ideológiai alapon gondolkodik, így számára nem a tapasztalható valóság (amit Husserl fenoménnek nevez) szolgáltatja a nyersanyagot, hanem – némi egyszerűsítéssel – az eszme. Az eredmény elborzasztó, s ez akkor ötlik szembe igazán, ha az eszme – mely valamikor tán a tapasztalat érintésére született – fényévekre távolodik a valóságtól, de még mindig ragaszkodnak hozzá. Ragaszkodni ahhoz, ami nincs: közös vonása az ideológiák rabjainak és az őrülteknek.
A ballib–neolib érvelés szerint a kormány tevékenysége akkor is jó, ha ennek ellentmondanak a tények. Gyurcsány és sleppje nem hazudik, csak másként értelmezi a valóságot. Persze, létezhetnek különböző valóságértelmezések: kelthet bennünk más-más képzeteket például a fekete szín; akkor kezdődik a baj, ha magas helyeken kijelentik, hogy mostantól a fekete az fehér. Ez már nem alternatív valóságértelmezés, hanem ideológiai hazugság.
A konzervatív gondolkodás nem elvont eszmékből akar valóságot kreálni, hanem a valós tapasztalatból von le következtetéseket. A konzervatívok által megőrizni kívánt értékeket a valóság tényei is igazolják. Lehet vitatkozni azon, hogy adott helyzetben mit kíván a magyar nemzet, a hit, a jó erkölcs, az igazmondás, az esélyegyenlőség, a szolidaritás és a természet megóvása, lehet vitatkozni a prioritásokon is, azonban általános tapasztalat, hogy mindezek életfeltételek – nem söpörheti őket félre egy életidegen, kizsákmányoló gazdasági doktrína. Csoóri igenis érvel, a következőképp: mivel a kormány láthatóan tönkreteszi az országot és a társadalmat, ezt az értelmiség nem nézheti tétlenül. Az ellenhörgés kaotikumában külön figyelmet érdemel Debreczeni József hangja, aki egy írásában hosszan argumentál amellett, miért kell utálni Csoórit chartástul. Azt mondja, a kiáltványt „mindenki aláírta, aki nem számít”. A Népszabadság hasábjain csaknem száz neves és klasszikus magyar értelmiségit, köztük a volt köztársasági elnököt, akadémikusokat, írókat, művészeket és lelkészeket sorol Debreczeni a „nem számít” kategóriába. Az ideológusok jellemző megnyilvánulása ez. Aki nem az ő ábrándképeikben, hanem a valóságban hisz, az nem vitapartner, hanem zavaró tényező; azzal a gyermekded pszichológiai reflexszel próbálják kiiktatni, hogy tagadják a létét. Az illető nem számít, vagyis nincs: ebben az állításban kifejeződik a vágy, hogy ne legyen. Az effajta verbális kirekesztés túl sokszor vált valóságos cselekvéssé a történelemben ahhoz, hogy csak úgy túlléphessünk rajta. (Debreczeni meg van jegyezve.)
Csoóri szövege nem kirekesztő. Nem mondja meg, ki értelmiségi, ki nem. Nem állítja, hogy a kormányhű ideológusok nem számítanak; hogyne számítanának. Viszont rámutat az értelmiség felelősségére, és ezt a ballib–neolib írástudók nagyon nem szeretik. Azt írtam fent, hogy örülök; annak örülök, hogy a Charta riadalmat okozott, mint mikor egy sötét, dohos pincébe hirtelen bevág a fény, és a bogarak vakon szaladgálnak összevissza. Csoóri célba talált: „aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal”.
Merthogy értelmiséginek lenni nem csupán foglalkozás. Az értelmiség küldetése, hogy „őrizze és művelje a kertet”, vagyis a szellemi hagyományt, amit a jó élet gyakorlatára lehet váltani. Az értelmiség reagál a történelmi-politikai helyzetekre, megoldást kínál, és új helyzetet teremt. A nagy változásokat nem politikusok, hanem értelmiségiek indítják el. A régi márciusban, 1848-ban a Pilvax ellenzéki értelmiségéé volt a kezdeményező szerep; úgy döntöttek, nem kérnek tovább az idegen hatalomnak való kiszolgáltatottságból, a cenzúrából, a nemzet felbomlásából, az egyenlőtlenségből és az igazságtalanságból. Így aztán a magyar demokrácia 1848-ban megszületett. Mára pedig újra meghalt – egy elnyomó hatalom alatt. Az értelmiségnek nem az elnyomó hatalom, hanem az elnyomottak oldalán a helye. A felelős magyar értelmiség mindig a szegények, a hátrányból indulók, a kiszolgáltatottak pártját fogta. Ha kellett, a proletárt védte, ha kellett, a parasztot vagy a néptanítót, máskor a polgárt vagy a papot. Persze átállni az elnyomó oldalára – vagy a helyzetet felismerve megmaradni ott – jövedelmezőbb, de aki így tesz, megváltja örökbérletét a történelem sokat emlegetett szemétdombjára.
Csoóri szuverén gondolkodó – egy ellenlábas értelmiségi, TGM megfogalmazásában: „korszakos lángész”. E mozgalom elindításával, ahogy szokta, megtette kötelességét. Válaszul heveny divattá vált irodalmi kompetenciáját is kétségbe vonni. A napi vulgárpolitikai gesztusokat tevő, kormányhű írók jelentőségét bezzeg nem szokás megkérdőjelezni; emlékszem, mikor Orbánnak megemlítették egy tévéműsorban, hogy Nádas Péter az őszödi beszédet a politikai retorika csúcsaként ünnepelte, a pártelnök azt felelte: „ez nem csökkenti az Emlékiratok könyvének értékét”. Csoóri Sándor, túlzás nélkül, a magyar irodalom élő klasszikusa. Életműve mellett nevetségessé törpülnek a piszkos szájú nímandok, a Tökmag Jankók, akik sosem fognak – nincs miből – a közös asztalra tenni annyit, amennyit ő.
Most épp egy politikai tiltakozás virít az asztalon. Fölösleges a verseivel, esszéivel egybekötni, mert másra való: arra, hogy szégyelljük el magunkat, és cselekedjünk végre valamit. Egy XIX. századi politizáló értelmiségi, Petőfi Sándor az utókorra apellált a Nemzeti dalban: „hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”. Mi, az unokák, sajátos korban élünk. Nem csak arról van szó, hogy ha restek maradunk, az utókor leköp minket. A valóságot felülírták, ezért a veszély nagyobb.
Ha az események tétlen szemlélői maradunk, nem lesz utókor.