Demokritus

Zsebkendőnyi kis falu fenn a hegyek között Cserjeszél. Nem mondom, hogy a madár se jár arra, mert a fiatalabbja néha odatéved, de fészket már nem rak. Ott élt az erdő szélén özvegy Mudrony Andrásné, akit kegyetlenül megvert a természet, ugyanis olyan rút arcot gyúrt neki a koponyájára, hogy még azok is féltek tőle, akik jól ismerték. Boszi néni – így emlegették a falubeliek, egy névbe sűrítve a könyörtelen igazságot és a megbocsátást. Mesélik, hogy Boszi nénit a hetvenedik születésnapján a községi elöljáróság megajándékozta, de a polgármester még az udvarra se mert belépni, a kerítésen át behajította a csemegekosarat, aztán elszaladt. Özvegy Mudrony Andrásné persze tisztában volt a külsejével, ha éppen nem volt semmi dolga, kiakasztotta néhai férje borotválkozótükrét a falra, és elszörnyedve nézegette magát benne, pedig a púpját a tükör meg se mutatta. Közben arra gondolt, hogy szegény urát, a talpig becsületes favágót alighanem ez a látvány vitte sírba. Gyakran feltette a kérdést: vajon mit vétett ő a magas teremtésnek, hogy ilyen aljasul elbánt vele. Erre a kérdésre soha nem tudott válaszolni, ami nem csoda, hiszen nem is lehet, már csak azért se, mert a Bibliában ez áll: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, ímé, igen jó.”
Eljött a nap, amikor özvegy Mudrony Andrásné azt vette észre, hogy a tyúkjai összebújva reszketnek, amikor a beáztatott darával közeledik a baromfiudvarhoz. Nincs tovább, gondolta, kitelt az idő, innen menni kell, de hamar! A kelengyeládájában megkereste a boszorkánybalzsamot, jól bekente magát, sót hintett az egyik zsebébe, ördögszőrt dugott a másikba, kibontotta a felkontyozott haját, fogta a seprűt, felkantározta, ráült, és vércsehangon elkiáltotta magát: proximus sum egomet mihi!
De nem történt semmi. A seprű nem mutatott hajlandóságot a felszállásra. Özvegy Mudrony Andrásné újra próbálkozott, de megint sikertelenül. Végül csalódottan leszállt a nyélről. Kendőt kötött, visszament a baromfiudvarba, és folytatta a tyúkok etetését.
Egy illúzióval megint kevesebb.
De mondok még egy igaz történetet, ami nem ma esett, hanem 1850. július elsején, amely nap egyébként arról nevezetes, hogy az osztrák posta a birodalom területén akkor vezette be a postabélyeg használatát. Erről persze Pócsi Lajos kiskanász semmit nem tudott. Ült a Hortobágy izzó ege alatt, az Angyalháza pusztán kanyargó Kadarcs folyócska mocsaras partján, és az ostora szíjas végével békákra vadászott. Ha jól suhintott, a varangy bőre meghasadt, a bele kifeslett, az állat pedig felfordult. Suvadó, az öreg kanász már reggel elillant a csárdába, és a tizennégy éves gyerekre hagyta a kondát. A disznók száz méterrel feljebb, a Kadarcs dagonyájában hűsöltek, nem akadt velük dolog. A Lajos gyerek pedig múlatta az időt, ahogy tudta, de annyira unatkozott, hogy a békák nyuvasztásához se volt kedve.
Hirtelen azt veszi észre, hogy a Kadarcs sekély, sáros vizében egy ledugózott palack úszik. Begázolt érte, kihozta. Nézi, milyen szép palack, és nídd má, egy levél is lapul benne. A Lajos gyerek a fogával kihúzta a dugót, kipiszkálta a levelet. Csak néhány sor állt a papíron: „Annak, akit illet! Sikerült megoldanom, hogy az uránium magját neutronokkal bombázzam. A plutóniummal is próbálkoztam, sajnos, mérsékelt sikerrel. A lényeg: a neutron hatására az uránmag két közepes tömegű atommagra esik szét. Ez a maghasadás. A hasadások sorozata láncreakciót vált ki, ezáltal bizonyára óriási energia szabadul fel. Kecsegtető lehetőség!” A Lajos gyerek a levelet eldobta, a palackot pedig kimosta, és a levetett ingével fényesre törülgette. Jó lesz az még valamire!
Az öreg Suvadó csak alkonyat táján került elő, de már messziről látszott a járásán, hogy benyakalt néhány liter homoki vinkót. Tömök egy pipát – dörmögte, amikor odaért, s kezébe vette a tűzgyújtó készséget. Accide azt a papírost, te csibe! – mutatott a földre. A Lali gyerek ugrott, felvette az eldobott levelet, csutkát csavart belőle, és a szikrához tartotta. Szépen lángra lobbant. Az öreg meggyújtotta a pipát, parázsra szítta a tetejét. Ilyenkó a legjobb pöfíkelni, amikor odahal a Nap a puszta szélire – mondta elégedetten.
Nézte, ahogy elhamvad a földre dobott papír, aztán még el is taposta. Nehogy tűz legyík – magyarázta a gyereknek.