Életmentő masinák

Manapság, amikor a hírközlők nem választott hatalmi ágazatként működnek, s hatásuk az emberiségre nagyobb befolyást gyakorol, mint korábban valaha, szinte elképzelhetetlen, hogy egy háború a gyakorta tolakodóan rámenős újságírók és a videofelvevők nem feltétlenül objektív optikáitól távol robbanjon ki, menjen végbe és fejeződjék be.
Talán olyan régi a háborúkról, csatákról szóló haditudósítások története, mint az emberiségé. Ki ne emlékezne Anonymusra, Tinódi Lantos Sebestyénre, Kézai Simonra, híres krónikásokra, s számosan voltak névtelen tollforgatók, regölők, akik a rég múlt idők csatáiról tudósítottak. De említhetjük a modern kor kiemelkedő íróit, költőit, festőit is, Ernest Hemingwayt, a normandiai partraszállás tudósítóját; Antoine de Saint-Exupéryt, a repülőtisztet, a világhírű A kis herceg szerzőjét; John Steinbecket, a Volt egyszer egy háború haditudósítóját; Graham Greene-t, a kenyai és vietnami események újságíróját; Szentpétery Tibor zászlóst és a csaknem kilencvenéves Karai Sándort; a legendás fotográfusokat, újságírókat és másokat, akik akarva-akaratlanul már a modern háborúk és lokális konfliktusok borzalmairól tudósítottak azzal a céllal, hogy megmutassák az illúziók mögött a háború valódi képét, és lebontsák a hamis mítoszokat.
A tudósítók közül egyre többen élethivatásként foglalkoznak ezzel a mesterséggel. A világ hírtelevízióinak megjelenésével megszületett egy olyan technikai lehetőség, amely a földgolyó bármelyik pontjáról képes a zajló eseményekkel egy időben, azonnal közvetíteni, hírt adni. A haditudósítás szabályozása az 1907-es hágai vagy az 1949-es genfi egyezményben is egyértelművé teszi a haditudósító fogalmát és a vele való bánásmódot. E törvények előírják, hogy a haditudósító a fegyveres erők parancsnokának van alárendelve, fegyvert azonban nem viselhet, és harci cselekményekben sem vehet részt. Munkája kiemelten fontos, hiszen a lakosság objektív tájékoztatását végzi a harcoló egységek kíséretével. A tudósítások által mi, közhalandók megismerjük a háborúk okait, a hadtörténelmi események kronológiáit, az adott hadszíntér gazdasági, földrajzi, stratégiai sajátosságait, siker- és szenvedéstörténeteket.
Talán mindannyian emlékezünk még az 1991-es öbölháborúra vagy a volt Jugoszlávia területén folytatott egyes katonai akciókra, amikor az amerikai hírtelevíziók és a számítógép vezérelte intelligens rakéták orr-részébe épített tévékamerák jóvoltából a becsapódás előtti utolsó pillanatig láthattuk a kiszemelt célobjektumot vagy a körülötte szaladgáló, halálra szánt embereket. Ki ne emlékezne az 1999-ben zajló délszláv háborúra, a CNN által egyenesben közvetített hadi eseményekre, a lelőtt híres lopakodó F–117-es pilótájának kimentési akciójára vagy az iraki háború szívet facsaró emberpusztítására, ahol ez idáig több mint 60 haditudósító is életét vesztette.
Bár sok évtizeddel korábban, az első világháború idején ezek az elképesztően modern technikai eszközök még nem álltak rendelkezésre, és a sajtó sem tekintette célnak a közvélemény sokkolását, mégis igény volt a harctereken zajló események bemutatására. Az egyik igény a társadalom széles rétegeiben fogalmazódott meg: az otthon maradottak szerették volna tudni, hogy mi történik fiaikkal, férjeikkel, testvéreikkel, apáikkal távol a családi fészek melegétől.
A másik, a katonai felső vezetés, illetve a hatalom igénye is ugyanarra irányult, mint a társadalomé, azzal a csekély különbséggel, hogy ők tudatni akarták az eseményeket, amihez a sajtó frontra küldött munkatársainak a tevékenységét használták fel.
Ez persze azonnal és a mai napig tartóan veti fel az irányítottság, a cenzúra, a háborús propaganda, a hírszerzés kérdését, a mindenkori állami és katonai vezetők s az őket kiszolgálók felelősségét. Mindez többé-kevésbé jellemző volt az első nagy háborúban hadat viselő valamennyi félre, így az Osztrák–Magyar Monarchiára is. Amikor a dualista állam s annak keretén belül Magyarország belépett az első világháborúba, katonáinak sorsát az első pillanattól kezdve végigkísérte a haditudósítók kezdetleges fényképezőgépeinek üveglencséje, és az újságírók, sőt számos esetben a fotográfus és az újságcikk szerzője ugyanazon személy volt.
A császári és királyi közös hadsereg hadszervezetének részét képezte a k. u. k. Kriegspressehauptquartier, melynek kötelékében számos újságíró, fényképész és festő teljesített hadi szolgálatot. Mint azt az utókor számára fennmaradt alkotások is mutatják, az osztrák–magyar hadvezetés kínosan ügyelt arra, hogy csak a legjobb szakemberek kerülhessenek ehhez a speciális alakulathoz. Olyan nagynevű magyar fotósokat találhatunk a soraik között, mint Révész Imre, Kaulich Rudolf, Jelfy Gyula, Gausz Sándor vagy Balogh Rudolf.
Mivel 1914–1918 között a fényképezés még egyáltalán nem volt olyan elterjedt, mint akárcsak azután húsz esztendővel, no meg a technika kezelése is kissé nehézkes volt, így létezett egy Kunstgruppe nevű részleg is, melyben képzőművészek, elsősorban festők dolgoztak, részben egyéni elgondolás alapján, részben pedig magasabb parancsnoki megrendelésre. Itt is érdemes egy kis névsorolvasást tartani, hiszen a századforduló és a XX. század első felének olyan alakjairól van szó, mint Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Poór Bertalan, Frank Frigyes vagy a széles közönség által kevésbé ismert Juszkó Béla, valamint Kövér Gyula és Papp Aurél főhadnagy.
Igen gazdag, változatos anyag maradt meg a háború poklából: a haditudósítók nem restelltek felmászni a Kárpátok vagy az Alpok hegycsúcsai közé télen-nyáron, de ha kellett, hajóra, repülőgépre szálltak, vagy tengeralattjáró belsejében készítették el művüket, írták meg cikkeiket, mindenüvé magukkal szállítva az ormótlan masinákat, a nehéz üveglemezeket vagy a festőállványt, festéket, ecseteket, vásznat. Az áldozatos munka eredményeképpen történeti forrásként is alkalmazható művek születtek, amelyek azonban nem mindig a teljes igazságot mutatták, vagy éppen félrevezettek, hiszen kényes helyzetekről, frontkórházak infernójáról vagy az első vonalban szenvedő, éhező, didergő bakáról a hátországbeli mit sem tudhatott.
Minden mellékzöngével együtt is azt mondhatjuk azonban, hogy a Monarchiában viszonylag liberálisan kezelték ezt a kérdést, legalábbis a többi harcoló nemzethez képest, valamint az 1941–1945 között működött magyar királyi honvéd haditudósító osztály munkájával, szervezeti felépítésével vagy szellemiségével összevetve. Akkor már nem írtak ki harctéri fotópályázatokat, ami, valljuk be őszintén, kissé kedélyesnek hangzik, s a különféle lapok tudósítói nem járhattak ki hadműveleti területre. Minden információ, kép és írás szigorúan ellenőrzött volt, s azokat kizárólag az arra jogosultak gyűjthették, készíthették és továbbíthatták.
Persze névtelenségről a második világháború idején sem volt szó. Szentpéteryt, Inkeyt – az előbbit éppen fotómasinája mentette meg a biztos haláltól – a különféle újságokból egy ország ismerhette meg, de Pálházy, Kolumbán vagy Kuntár Lajos neve sem volt utolsó a sorban. Ebben a háborúban történik meg először, hogy magyar haditudósító, kezében immár a könnyű és kitűnő Leica kamerával, a legelső vonalban dolgozik, géppuskatűzben és gránátesőben, s ahol a saját élete is kockán forog. Égő harckocsit, rohamozó katonákat vagy belövés nyomán felfreccsenő földet láthatunk, de az emberi szenvedés legszörnyűbb pillanatai továbbra is rejtve maradnak az avatatlan szemek előtt. Ezeket az utókornak csak kevés s ezért értékes amatőr felvétel vagy néhány olyan profi fénykép őrizte meg, amely akkor nem kaphatott nyilvánosságot.
Magyarország a második világháborút elveszítette, s ez a tény rányomta bélyegét a haditudósító osztály anyagainak sorsára is. Ami a harci cselekmények során nem ment tönkre, nem veszett el, azt 1945 tavaszán felsőbb utasításra megsemmisítették. Lángok martalékévá vált sok ezer méternyi negatív, mozgófilm, megszámlálhatatlan papírkép, megannyi tanúja a múltnak. A nagy világégések hadmozdulatait és a katonák hétköznapjait leplezetlenül megörökítő neves és névtelen hadifestők, -rajzolók, -fotográfusok, -szobrászok és természetesen az újságírók munkásságát kiemelten kell értékelni, mert ők a hiteles történelem jövőt alapozó kommunikátorai. A fénykép, a film, a rádió, a televízió, illetve a műholdas rendszerek, a modern telefonok mint a háborús tájékoztatás immár korszerű eszközei sem válthatják ki az emberi szót, nem helyettesíthetik a bátor, sokszor életét is kockáztató újságírót, haditudósítót, az „EMBERT”, aki akarva-akaratlanul történelmet formál, reményeink szerint mindig hitelesen!