Feneketlen mélység

Fecseg a felszín, hallgat a mély – nem csupán a Dunánál, hanem a magyar labdarúgásban is. Hogy miről hallgat, azt csak találgathatjuk, de éppen az a dolgunk, hogy kitaláljuk, hiszen a lényeg a mélyben rejlik. Hogy miről fecseg most, a válogatott aktuális fiaskói kapcsán – 2-0 Krétán a görögök, és 4-0 Oslóban a norvégok ellen Európa-bajnoki selejtezőn –, az viszont nem kérdéses. Várhidi Péter szövetségi kapitány a médiát okolja a kudarcokért – ez az egyik sláger, a másik meg az, hogy a nemzeti csapat az ígéretekkel ellentétben egyáltalán nem fiatal. Elég gyorsan rövidre zárhatjuk e két témát, főképp utóbbit, egzakt életkori adatok alapján. Novemberi debütálásakor Kanada ellen Várhidi nagyjából 23 éves átlagú csapatot dobott pályára, ám ha kivesszük a 36 éves veterán kapust, Végh Zoltánt, s felsoroljuk a 18-19 éves sihedereket (Filkor Attila, Farkas Balázs, Németh Krisztián, Hrepka Ádám, Vass Ádám), akkor az ígéret szép szónak tetszett. A februári ciprusi tornán kevesebb mint 21 évnyi átlagkorú alakulat szerepelt a lettek ellen, ami tényleg fiatal. Az Eb-selejtezőkre viszont négy évet „öregedtek” a fiúk, ez a nemzetközi szinten megszokott átlagnak megfelelő, így „átlagosan” játszadoztak el velük a görögök és a norvégok.
De miért is jött elő a kor kérdése? Éppen Várhidi miatt, s ez már átvezet a média szerepére. A szakvezető nagy dérrel-dúrral beharangozta a korábban általa is edzett utánpótlás-játékosokat, az erőltetett fiatalítással a sajtó egy része egyetértett, másik része meg nem. Ezzel még nincs gond. Aztán viszont a kapitány minden különösebb indoklás nélkül kihagyogatta az ifjoncokat, s összerakott egy másik, idősebb csapatot. S vélhetőleg jobbat is, már persze magunkhoz képest, mert az ellenfeleknek mindegy, kit vernek simán. Ám Várhidi még mindig a hároméves türelmi időt szajkózza meg hogy szép jövő előtt áll csapata, s a vereségek milyen jó alapot jelentenek a további építkezéshez, miközben világklasszisokat fedez fel a görög kispadon. Amikor pedig szembesül a saját nyilatkozataival, harcosan hajtogatja, nem engedi bántani a csapatát. Mintha bárki bántotta volna Gerát, Hajnalt vagy mást.
Egy embernek ki kell állni a szavaiért és a tetteiért, s Várhidi Pétert a tettei is minősítik, például Huszti Szabolcs kihagyása a keretből a görögök előtti mérkőzésen. Úgy fogalmazott, szakmai alapon döntött, szerinte a jelenlegi legjobb formában lévő, a német Bundesligában bizonyított magyar futballista nem illik bele a csapatszerkezetbe. Ha ezt komolyan gondolja, nem ért a sportághoz, nem ért a pedagógiához, de ennél még sokkal rosszabb, hogy utólag letagadta, amit mondott, pontosabban, amit Huszti mondott neki. Így viszont belecsúszott egy olyan hazugságspirálba, ahonnan nézve már tényleg gonoszkodásnak tűnik minden korábbi kijelentésének felhozása. S ne feledjük azt az azóta sem cáfolt információt, hogy a háttérben gazdasági okok mozgatták a döntés rugóit.
Igaztalanok lennék Várhidi Péterrel, ha szavahihetetlenségét egyedi esetként minősítenénk. Nincs ezzel egyedül a Magyar Labdarúgó-szövetség berkein belül. Kisteleki István elnök legutóbb éppen a Huszti-ügyet próbálta bagatellizálni azzal, hogy ellensúlyként ugyanakkor bejelentette, augusztusban jönnek hozzánk a világbajnok olaszok. Aztán kiderült, ez egyszerűen nem igaz. Szinte már nekünk kínos felemlegetni, hányszor mondta korábban a szövetség irányítója, nem akar a sportági liga elnöke lenni (aztán az lett), majd hányszor, hogy nem akar az MLSZ elnöke sem lenni (az lett). Amikor a közgyűlés megválasztotta – jellemző, felajánlotta riválisának, Peter Pelladynak, hogy mindketten lépjenek vissza, aztán megszegte a szavát –, egy kolléga megkérdezte tőle: „Tarthatjuk magunkat ahhoz, amit most mondott, vagy holnap kiderül, ez is hazugság volt?” És Kisteleki nem kérte ki magának az indiszkréciót, hanem elkente a dolgot. Más módszerrel viszont célt ért: a rámenős kolléga egyszer csak az MLSZ alkalmazottja lett, egy kritikussal kevesebb…
Ebben a közegben csoda-e, ha a magyar labdarúgás ott tart, ahol? Nem ékeskednék más tollával, bevallom, egy szerkesztőségbe betelefonáló olvasó fogalmazta meg azt, hogy ami most folyik, az az MLSZ konvergenciaprogramja. S a párhuzamok tényleg kísértetiesek. Ahogy annak idején Gyurcsány Ferenc perzselte fel maga mögött a földet a hatalom érdekében, úgy tesz Kisteleki is. Előbbi saját korábbi minisztériumát szüntette meg, mert már nem kellett az ugródeszka, utóbbi a ligát, hasonló okokból, s az esetleges okvetetlenkedők kiiktatására. Gyurcsány a világpolitikában hiteltelenedett el hazugságai segítségével, Kistelekit a 2012-es Eb-pályázat kapcsán röhögték körbe az Európai Labdarúgó-szövetségben (UEFA). Mégis, mi az üzenet? Azért szidnak, mert a reformok útjára mertünk lépni…
Dehogy. Parciális gazdasági érdekeket képviselnek, s ezt átkommunikálva, áttematizálva próbálják valahogy lenyomni az érintettek torkán. A nagypolitikából térjünk viszsza a fociba, mert itt legalább világosnak látszik, hogy Kisteleki István klubérdeket képvisel, több-kevesebb sikerrel. Aki így vagy úgy, de szembement vele, azt eltiltották, meghurcolták, leváltották. Az utánpótlás-válogatottak speciális piaci pultnak mondhatók, ahonnan azt kiabálják: tessék, tessék, itt a tehetséges ifjú játékos, vegyék, vigyék! Félve mondjuk, de meg vannak számlálva a kiemelkedően legeredményesebb utánpótlás-szakvezető, Róth Antal napjai is, hiszen szinte percenként veszik el tőle a használható játékosokat. Még tartja magát, legutóbb a letteket verte 1-0-ra gyakorlatilag ismeretlenekből álló gárdája, de ami késik, nem múlik. Nem tartozik a szekértáborhoz.
A magyar futball tragédiája abban áll, egyrészt valaha túl magasan állt a csillaga ahhoz, hogy a mostani mélypont ne tűnjön sorstragédiának, másrészt olyan kurzus vezeti, amelynek nincsen semmilyen, de főképpen szakmai és erkölcsi alapja a rendbe hozásához. Mert annak idején, amikor Baróti Lajos vagy Illovszky Rudolf számított mércének, akkor a problémák ellenére még bízhattunk valamiben. Most már semmiben. Látták a norvég Pedersen arcát, ahogy gúnyosan mosolyogva nézte a mieink szerencsétlenkedését? Ezt azért még nehéz megszokni.
S közben itthon egyre kevesebben bosszankodnak azon, hogy évek óta a legkönnyebb selejtezőcsoportba kerül a válogatott, de legfeljebb az ötödik helyért csatázhat, hogy az ígéret ellenére nem fiatal, hogy megint a média a hibás kudarcokban. A szurkolók, a közvélemény beletörődését a sajtó is követi: a norvégok elleni Eb-selejtezőre nem küldött Oslóba tudósítót az egyetlen magyar sportnapilap, a Nemzeti Sport. Ilyen válogatott tétmérkőzéssel kapcsolatosan gyakorlatilag még nem történt. Van ugyan mire fogni (orvoskongresszus miatt nem akadt szállás), de sejtjük, mi a lényeg: nem érdemes az újabb, előre kalkulálható kudarcért pénzt kidobni.
A fertő, amelybe a magyar labdarúgás süllyedt, mély. Saját magát a hajánál fogva nem képes kihúzni, s főnixmadárként sem éled újjá. Ám ettől még a felszín fecsegése mögött érdemes figyelni a mélység hallgatását. Hátha valami mégis kibukik belőle. Egy tiszta hang.