ATyzden szlovák újságírói oknyomozó riportban jutottak el számtalan, általunk már többször is felvetett kérdéshez, amelyek megválaszolása elől most már hónapok óta elzárkózik a nyomozó hatóság. Teheti, mert a civil szféra hallgatott a „Hedvig-ügyben”, az Amnesty International is csak annyira volt képes, hogy éves jelentésében mint egy „általa is figyelt ügyet” említ meg, amelynek „még nincs vége”. S tehette, mert a szlovák sajtó a hetilap szerkesztőinek megszólalásáig legfeljebb azért sajnálták Malina Hedviget, mert egy kifürkészhetetlen „politikai játéknak” lett az áldozata, s leginkább tőle kérték számon, miért nem „leplezi le felbujtóit”. De tehette azért is, mert a szlovákiai politika nem a megválaszolatlan kérdések mielőbbi tisztázására ösztönözte az igazságszolgáltatást, hanem a süketek párbeszédével kereste a választ arra, ki is csinált a „Hedvig-ügyből” politikai kérdést.
Kisiklatott viták
Arról folyik a vita, hogy vajon A. Nagy László, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) képviselője, a parlament emberjogi bizottságának elnöke miért látogatta meg Hedviget a dunaszerdahelyi kórházban augusztus 25-én, tehát megveretése napján, és miért nyilatkozott olyan értelemben, hogy „súlyos nemzetiségi incidensről van szó”. Robert Kalinák belügyminiszter szerint azért, mert az esetből az MKP „politikai tőkét akart magának kovácsolni”, így lett az ügy „politikai kérdés”. Az MKP vezetői ezzel szemben Robert Kalinák és Robert Fico miniszterelnöknek tulajdonítják ezt a szerepet, hiszen mindketten részt vettek azon a sajtótájékoztatón szeptember 11-én, amikor Ján Packa országos rendőrfőkapitány bejelentette, a nyomozók szerint „az eset nem történt meg”. Merthogy a sajtótájékoztatón a kormányfő diadalittasan mondta el az újságíróknak, számára az ügy véget ért, hiszen csak annyi történt, hogy „egy diáklány félt a vizsgáitól, s félelmében még attól sem riadt vissza, hogy megkérdőjelezze Szlovákia jó hírét”. A belügyminiszter pedig a nyomozás részleteit elemezgette, például azt, hogy az írásszakértők szerint Hedvig írta saját blúzára a „magyarok a Dunán túlra” és a „tűnjetek el, paraziták” fasisztoid jelszavakat, meg azt is, hogy Hedvig állítása szerint mobilján beszélt, amikor megtámadták, holott a szolgáltató szerint abban az időben semmilyen beszélgetés nem volt a mobilon. És – ezzel kapcsolatban – felróják a belügyminiszternek, hogy „nem mondott igazat”. Mert az írásszakértők éppen azt állapították meg, hogy a hozzájuk eljuttatott „anyag minősége és terjedelme” nem teszi lehetővé az egyértelmű állásfoglalást, a rendőrségi jegyzőkönyv szerint pedig Hedvig kezdettől fogva azt állította, személyesen vagy mobilon beszélt valakivel magyarul, amiért megtámadták. Kalinák ezekre a felvetésekre nem válaszolt, hiszen akkorra már más csinált „politikai kérdést” az ügyből. Például Németh Zsolt és Szabó Vilmos képviselők, akik miatt aztán igazán fel lehetett háborodni a szlovák oldalon, hiszen – Robert Fico szerint – „súlyosan beavatkoztak a szlovák igazságszolgáltatás autonómiájába”, amikor azt kérték, politikai ráhatásoktól mentes, független igazságszolgáltatás mondjon végső döntést Malina Hedvig esetéről. Vagy éppen Bauer Edit csinált politikai kérdést Hedvig megtámadásából, amikor az Európai Parlamentben elmondta, „sokkolta a szlovákiai magyarokat a hír, hogy Malina Hedviget hamis tanúzás és eskütétel miatt perelik”, s kifogásolta az „emberi jogaiban sértett és megalázott diáklány ügyében a nyomozó hatóság felületes eljárását”. Hiszen ezzel Bauer Edit – Dusan Caplovic emberi jogokért felelős miniszterelnök-helyettes szerint – „Szlovákiát a vádlottak padjára akarta ültetni”.
E csatazajban ki emlékszik még arra, hogy a Fico-kormány megalakulása után szinte mindenkit meglepett, egyik napról a másikra az „utcára került az addig látens nacionalizmus” – mint a tavalyi nyári helyzetet a neves politológus, Miroslav Kusy jellemezte –, amelynek a csúcsa volt a magyar diáklány megtámadása. És ki emlékszik arra, ahogy a helyzetet Zora Bútorová szociológus magyarázta el, mondván, a „látens nacionalizmus biztatást kapott azáltal, hogy újra a szlovák kormány tagja lett a Szlovák Nemzeti Párt, amelynek több vezetője szélsőséges magyarellenes kijelentései által vált ismertté”.
Tudatos szakszerűtlenség
És e csatazajban miért nem emlékeznek a politikusok a kétkedők hangjára, akik a szeptember 11-i bejelentést követően azonnal azt mondták: ugyan nem tudjuk, mi történt Hedviggel, de az biztos, hogy megverték, vagyis a rendőrség állítása, amely szerint az „eset nem történt meg”, nem igaz. És sorjáztak a kérdések, amelyekre immár a szlovák sajtó is kíváncsi. Miként zárhatta le a nyomozást a rendőrség úgy, hogy Hedvig tanárait és diáktársait – akik a mentőket és a rendőrséget értesítették Hedvig állapotáról – nem hallgatták meg? Miként történhetett, hogy sem a városi térkamerák felvételeit, sem a közeli Tesco áruház felvételeit nem kérte ki a rendőrség, amelyen nyomon lehetett volna követni Hedvig mozgását? Miért nem volt kíváncsi a nyomozó hatóság a nyitrai egyetem egyik tanárának a véleményére, aki Hedviggel utazott, idegállapotáról tehát sokat elmondhatott volna. Kinek jutott az eszébe tíz nappal Hedvig megtámadása után igazságügyi orvos szakértői véleményt kérni, amikor a nyitrai és a dunaszerdahelyi kórház két orvosi látlelete is a rendőrség birtokában volt a sérülések pontos körülírásával, és miért a rá két napra készült szakvélemény lett a perdöntő? Ha igaz, hogy a rendőrség az esettel kapcsolatban hatszáz személyt hallgatott ki, miért nincs azokról egyetlen jegyzőkönyv sem? Ha a rendőrség kihallgatta azokat a fiatalembereket is, akiknek a fantomképeit Hedvig segítségével elkészítette a nyomozó, de volt alibijük, miért nincs nyoma annak, hogy az alibit leellenőrizte a rendőrség, és miért nem szembesítették a két bőrfejűt Hedviggel? Minek az alapján merte a rendőrség azt állítani, hogy Hedvig iratait maga a lány adta fel a csallóközi Pozsonyperjesen, ha soha nem látogatták meg ezt a postát, és mikor adta fel Hedvig a levelet, ha 25-én, pénteken kórházi megfigyelésen volt, szombaton pedig nincs nyitva a posta, de a levél már hétfőn megérkezett Hedvig anyukájához, Irén asszonyhoz? És miként állíthatta a rendőrség, hogy „az eset nem történt meg”, és Hedvig mindent csak kitalált, ha sem neurológus, sem pszichológus vagy pszichiáter véleményét nem kérte ki a nyomozó a diáklány elmeállapotáról?
Egy nem is olyan régen még igen magas beosztást betöltő rendőrtiszt, aki nevét nem kívánja nyilvánosságra hozni, a sok kérdéssel kapcsolatban azt nyilatkozta lapunknak: „Szó sincs szakszerűtlenségről. Ezek annyira egyértelmű, logikus és nyilvánvaló kérdések, hogy az alapkiképzés után, kezdőként bevetett nyomozó is tudja, megkerülhetetlen a megválaszolásuk, ha le akarja zárni az ügyet. Ebben az esetben viszont maga a rendőrfőparancsnok adta a nevét a nyomozás során elkövetett alapvető hibákhoz, hiszen ő jelentette be, az eset nem történt meg. A nyomozás ennyire primitív hiányosságait nem lehet véletlenül nem észre venni.”
Ennek ellenére vádlott lett Hedvigből, állítólag elkövette a hamis tanúzás és eskütétel bűntettét. Rosszmájúan akár azt is írhatnánk, csak azért, hogy a gondolkodó emberben további kérdések fogalmazódjanak meg. De nem írhatjuk, mert időközben valakik nagy szakszerűséggel betörtek Hedvig barátjához, Peterhez, átkutatták a házat, fényképek is készültek a házban, amit maga Hedvig látott véletlenül egy autóbuszban, a feljelentés nyomán pedig – megint csak – hallgat a rendőrség. Meg azért sem rosszmájúskodhatok, mert időközben úgy döntött Malina Hedvig pszichiátere, a nemzetközi hírű Jozef Hasto professzor, hogy több mint harmincórás terápiás foglalkozás után a nyilvánosság elé áll és véleményt nyilvánít az ügyről. A véleménye egyértelmű: „Hedvig nem hazudik.” E helyütt mégis fontosabb az, miért döntött úgy, hogy megszólal, és nemcsak orvosként, hanem emberként is megpróbál segíteni Hedvignek. „A betörés volt a döntő momentum. Akkor tudatosítottam, hogy a lány veszélyben van, mert valaki szervezkedik a háttérben, hogy megfélemlítsék. Ez sarkallt arra, hogy elgondolkodjam, rendben van, én gyógyítom a lányt, de mi van, ha továbbra is ártani akarnak neki?” – fogalmaz a professzor.
A megvádolt Hedvig
Hedviget megvádolták. A feljelentés alapján pedig, ugye, a hatóságnak el kellett járnia. De ki jelentette fel? A rendőrség arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy „egy névtelen pozsonyi lakos”. Amikor pedig megvolt a vádindítvány és szembesíteni kellett volna a „névtelen pozsonyit” Hedviggel, kiderült, öngyilkos lett a fiatalember, aki nem is névtelen, mert Juraj Kublának hívják, és nem is pozsonyi, mert vágsellyei lakásán találták meg a holttestét. Mindez semmilyen hatással sem volt Hedvig ügyére, mert – mint kiderült – mégsem egy feljelentő volt, hanem kettő. A másikat Peter Korceknek hívják, aki viszont olyannyira nem névtelen, hogy az egyik parlamenti képviselő asszisztense, s azért jutott erre a „sorsra”, mert korábbi munkahelyét egy halálos baleset okozása miatt kénytelen volt elhagyni. A munkahelyet pedig úgy hívják: Szlovák Információs Szolgálat. Köznyelven, a titkosrendőrség.
Ezek után nem csoda, ha sorakoznak a kérdések. Érdemes ezekből még egyet idézni. A vádindítvány szövege ugyanis még nem közismert, ezért Roman Kvasnicára, Hedvig ügyvédjére „szorítkozunk”, aki szerint a nyomozó által kidolgozott dokumentumot a törvények szűk értelmezésével nem lehet legitimnek tekinteni. Merthogy az indítvány nem tartalmazza, mikor, hol és miként követte el Hedvig a hamis tanúzás és eskütétel bűntettét. S a kérdés, milyen bűncselekmény az, amelynek sem az idejét, sem a helyét, sem pedig az elkövetés módját nem tudja meghatározni a nyomozó?
A vádindítvány ellen fellebbezést nyújtott be az ügyvéd a Nyitrai Megyei Ügyészségen. Hogy mi lesz az ellenvetés sorsa, nem tudni, mert Hedvig és Roman Kvasnica közben elvesztették minden bizalmukat a nyitrai rendőrségben, a járási ügyészségben, de még a jegyzőkönyv-fogalmazókban is. Elfogultságot jelentettek be velük szemben és azt kérik, hogy az ügyet a továbbiakban maga a szlovák főügyész felügyelje.
Közben már szinte mindenki elfelejti, hogy az egész történet egy fiatal lányról szól, aki immár csak nyugalmat szeretne. Hedvig – kész csoda – ma kiegyensúlyozott, megfontolt fiatal lány benyomását kelti, folyamatosan készül vizsgáira és minden különösebb zökkenők nélkül tudja maga mögött egyiket a másik után. Az újságíróknak viszont nem nyilatkozik. Nem csoda. Normális emberként élt szüleivel, az volt a célja, hogy elvégezze a nyitrai egyetemen a magyar–német szakot, mert álma volt, hogy pedagógus legyen. Soha nem akart az érdeklődés középpontjában állni, soha nem akart külföldre költözni, jól érezte magát szülőföldjén, a Csallóközben, meg úgy általában, Szlovákiában. Most meg túl nagy az érdeklődés iránta, állandóan az érdeklődés középpontjában van. Úgy módosult hát alig kilenc hónap alatt élete célja és álma, hogy nyugalmat akar. Na meg úgy, hogy már nem biztos abban, a szülőföldje, illetve Szlovákia lesz a legjobb hely, ahol gyermekeit felneveli.
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
