Már csak az ima maradt

Az utóbbi években végzett tudományos munkák eredményeképpen sokat járok konzíliumra az ország különböző kórházaiba, szomorú tapasztalatokat szerezve. Közreadom, hogy a mindennapi párbeszédekben, amiket folytatunk munkahelyünkön, környezetünkben, legyen mivel érvelni a lelkiismeret megindításáért. A széles körű párbeszédnek indulatmentesnek kell lennie, hogy üzenetünk célba érjen. Százezreket, milliókat kell elgondolkoztatni, hogy hiszékenységükből, amit a média táplál, felébredjenek, kilábaljanak.
Nemrégiben egy kórházban jártam, és a szubintenzív őrzőjében öt eszméletlen beteg feküdt. A főnővér elmondta, hogy egy nővére van az öt beteg ápolására, így azoknak esélyük sincs tartós és gondos ápolásra, amely megteremtheti a feltételét egy későbbi ébredésnek. A főorvos tanácsára papot hívtak a betegekhez, hogy az utolsó kenetet időben megkapják. Az orvosok próbálnak az ápolásba besegíteni, de mellette még adminisztrátori, asszisztensi, beteghordói munkát is kell végezniük az elbocsátások miatt, amire a kórházak a forrásmegvonás következtében kényszerülnek. Saját szakmámat tekintve lehet, hogy külföldön százezer lakosra elég egy idegsebész, ahogy nálunk is van, de az nem végez beteghordói, adminisztrátori, nővéri, asszisztensi munkát is, hanem operál, és a betegeivel törődik. Más szakmákban is ez a helyzet. Így aztán a hullafáradt orvosok egyre többet hibázhatnak. Ha a takarítónőket is elküldik, majd takarítani is fogunk, ha a kosz elviselhetetlenné válik? Ismerős a helyzet, nem? Mao Kínája és a népi kommunák. A professzorok kapáltak, arattak. Hová vezetett?
A kórházi látogatások során, ha módom van rá, a bonctermeket is felkeresem, hogy a ritka esetekből tanuljak. Az egyik ilyen látogatásom során két-három hullát láttam egy kocsira dobva valahogy úgy, ahogy Auschwitzban lehetett annak idején. Egy vékony boncmester próbálta rángatni, rakodni őket. Nem tehetett róla, hogy a halott ember méltóságát figyelmen kívül hagyva kell végeznie munkáját. Kevesen vannak, őket is érinti a létszámcsökkenés. Ismétlem, nem a boncmester tehet róla, hanem az egészségügyi kormányzat, amely az embertelen megvonásokat hozza, miközben ők nagy fekete autókon járnak, és luxuskörülmények között élnek. Már halottak százait temettük el az „egészségügyi reformnak” nevezett megszorítások miatt!
Nemrégiben egyik kollégám panaszolta, hogy belevágott egy nagy érbe, a fáradtság, a kimerültség miatt a műtőből majdnem mészárszéket csinálva. Isteni csoda és a team segített, mentette meg a helyzetet. Részt vettem egy olyan orvosi konferencián, ahol elhangzott az, hogy a mostani rendelkezések a választható, de adott esetben lehetséges életmentő beavatkozások elvégzését egytől egyig ellehetetlenítik. A személyzet kiégett, fáradt, fokozott figyelmét, kreativitást igénylő szellemi frissességét képtelen fenntartani. Tekintsünk el a nehéz, nagy humán és gazdasági kapacitást lekötő beavatkozásoktól, mert a középsúlyosokra sem marad erő, így a halottak száma még több lesz.
Mi ez, ha nem katasztrófamedicina? A krónikus belosztályokon, a szociális otthonokban valóban sok beteg hal meg kiszáradásban. Egyik barátom édesapja is így végezte nemrég. Egyszerűen nincs, aki itassa őket. Egy nővér jut 50-60 ágyra. Nincs, aki forgassa, tisztába tegye őket. Ürülékükben, felfekvésekkel, emberhez méltatlan körülmények között halnak meg. Nem mondom, hogy új keletű a probléma, de a kormány reformámokfutása sokat rontott a helyzeten. Milyen reform az, amibe belehalnak százak, ezrek? Orosz József újságíró egy rádióműsorban neveket, címeket kért tőlem, amikor elmondtam mindezt. Ilyen fokú cinizmust rég nem tapasztaltam a szenvedő betegek és a velük együtt szenvedő orvosok, nővérek iránt. Hogyan gondolja a neves műsorvezető? Hogy agyonhajszolt kollégáim nevét kiadjam? Akik beleszakadnak a munkába, hogy rajtuk verjék el a port igazságtalanul?
A sok keserűség, igazságtalanság ellenére van kiút. A vértanúságszerű, értelmetlen halálozások az égbe kiáltanak. A hiszékeny, megtévesztett embereknek, főleg a döntéshozóknak, legfőképpen Horváth Ágnesnek, Kóka Jánosnak, vissza kell fordulniuk fiatalkori hitükhez, elkötelezettségükhez, például ahhoz a lelkülethez, ahogy az orvosi esküjüket letették. Gyurcsány Ferencet a miniszteri (a latin minister szó szolgát, szolgálatot jelent!) esküje kötelezné. Hol van itt a szolgálat? Ezekből kiindulva, a lelkiismeret hangját követve fogják tudni, hogy mit kell tenniük. Nekünk, gyógyítóknak egyelőre nem marad más, mint az ima.
Dr. Csókay András
idegsebész,
Szombathely