Szódásüveg

Magánlevelezések, fényképgyűjtemények ezrei lapulnak íróasztalfiókokban. Egy részüket családi ereklyeként vigyázzák, levéltárba kerülésük után a történészek csemegéi lehetnek. Budapest Főváros Levéltára a közelmúltban akciót indított maradandó értékű személyes magániratok megmentésére. Horváth J. András főlevéltárost erről az akcióról faggattuk.

– A személyes dokumentáció gazdagítja a levéltári állományt. A hivatalos irat, a közirat sok esetben kifejezetten elfedi a tényeket, jobbára csupán a bürokratikus apparátus működését tükrözi, nem a társadalmi valóságot. Mondok egy egyszerű példát a jelenünkből. A mobiltelefon, az e-mail, az elektronikus konferenciakommunikáció világában élünk. Mi az, ami megmarad, ami végül pecsétes papírra kerül a milliárd beszélgetésből, kérdésből, tapogatódzásból, egyezkedésből, alkudozásból? Szakmai háttérbeszélgetések, információkérések és -adások sokasodnak a mobilszolgáltatók giga- vagy teratárolóin. A jó ég tudja, mi lesz ezeknek a szöveges információknak a sorsuk! Pedig bennük van a lényeg. Az emberi létezés, a mindennapok. A megőrizendő hivatalos iratoknak viszont sok esetben annyi közük van a való élethez, mint egy színházi tűzrendészeti szabályzatnak az esti Shakespeare-előadáshoz. Sajnos a közlevéltárak főként az efféle szabályzatokra koncentrálnak. Ami sajnálatos, s ezt nem csak én gondolom így.
– Ilyen iratok eddig nemigen voltak a levéltár őrizetében?
– De voltak. Gazdag és sokrétű anyaggal rendelkezünk, csakhogy eddig a levéltár esetleges módon jutott ilyen iratok birtokába. De azért így is sikerült szert tennünk értékes kincsekre. Tíz évvel ezelőtt például megvásároltuk egy budai keresztény felső középosztálybeli família gondosan gyűjtött, generációról generációra csonkítatlanul megőrzött, hihetetlenül változatos családi irathagyatékát. Ebben a XVIII. század végétől a XX. század végéig terjedő anyagban vannak naplók, visszaemlékezések, személyes levelezés – köztük szerelmes levelek –, fotók, szakmai dokumentációk, újságcikkgyűjtemények, családfa-rekonstrukció, háztartási naplók. Gond van viszont a szocializmus kori reprezentációval. A mai hetven–nyolcvan évesek gyermekkori élményei a világháború időszakára esnek, felnőttkorukat pedig az ötvenes–hetvenes években élték meg. Ha nem próbáljuk meg valamilyen módon rögzíteni az ő személyes élményeiket, jóvátehetetlen mulasztást követünk el. Arra is figyelemmel kell lennünk, hogy az 1945 utáni korszak közirati dokumentációs hagyatéka az ismert politikai okok miatt számos hiányossággal bír – tabusítás, hivatali beszédmód, formalizmus, hatalmi rituálék, tartalmi kiürülés, konvencionális fedőszövegek –, már csak ezért is fontos volna az emlékezeti nyomok és tartalmak minél szélesebb körű feltárása és archiválása.
– Nem jelentenek konkurenciát a régiségboltok és az antikváriumok?
– Félünk, hogy remek irategyüttesek szeméttelepre kerülnek, ám annak sem örülünk igazán, ha ezek a becses holmik a kézirat-kereskedelem vérkeringésébe jutnak. Az utóbbival az a legnagyobb gond, hogy a tapasztalatok szerint ilyen esetben garantáltan szétszóródik az anyag. A kereskedők ugyanis nem egységként értékesítik ezeket: nekik úgy éri meg, ha darabonként adják el őket. Az egy-egy személyt, egy-egy családot szépen reprezentáló anyagok így széthullanak. Kicsemegézik belőlük a látványos, könnyen eladható részeket, fotókat, naplókat, ilyen-olyan gyűjteményeket, így aztán a „maradék” már szinte bizonyos, hogy nem áll meg a lábán, az enyészeté lesz.
– Művész- és dokumentumfilmek, amatőr alkotások milliói egészítik ki az írott forrásokat. Ezek bőséges lehetőséget kínálnak arra, hogy unokáink lássák, hogyan éltünk és gondolkodtunk.
– Úgy vélem, ez is kevés. Hiszen a filmek, fotók is eltűnnek, kiselejteződnek. Ugyanúgy kikopnak az életünkből, mint az öreg kalapok, sétapálcák, gyufaskatulyák vagy cipőpasztás dobozok, szódásüvegek. Őrizni, óvni, védeni, restaurálni kell, digitálisan át kell írni őket. Ez esetben is annak marad számottevő, értékes hagyatéka, aki előre gondolkodik, nem csak a mának, önmagának él. Ráadásul a művészi tükrözés releváns, de mégis kevés, illetve más. A konkrét személyes élmény tényszerű lenyomataira is szükség van. A levéltárban nap mint nap szembe találjuk magunkat azzal a gonddal, hogy csak korlátozottan tudunk a kutatók kezébe adni személyes jellegű forrásokat, holott az erre vonatkozó igény óriási. Ma már egy alaposabb társadalomtörténész nem éri be a száraz hivatali dokumentációval: több kell neki, azt akarja tudni, hogyan élték meg az emberek a történelmet. Egyre izgalmasabb, hogy kinek-kinek mi a saját történelme. Határozottan érzékelhető bizonyos hangsúlyeltolódás a tisztán köztörténeti tematikákról és megközelítésekről a személyes motívumok felé. Nagyon fontos, hogy megértsék az emberek: nemcsak az úgynevezett nagyok, a történelmi személyiségek hagyatéka érdekes, hanem mindenkié. Némi iróniával akár azt is mondhatnám, hogy ne csak azokról tudjunk, akik a szenvedésünket okozták, de a történelem elszenvedőiről is. Tavaly az ötvenhatos forradalom évfordulója alkalmából például teljes naplósorozatot vásároltunk. Egy alkalmazott grafikus vezette 1945-től, illetve vezeti ma is. Azt hiszem, páratlan a maga nemében. A „szerző” minden apróságot rögzített benne. Mikroszinten dokumentálta a vele történteket: elmentek a menyasszonyával moziba, beragasztotta a mozijegyet, kirándulás után a fényképeket; és értékelte is a vele történteket, ezek a rövid, odavetett megjegyzések talán a legbecsesebbek.
– Sokan azt gondoljuk, hogy az ilyesféle feljegyzések csak saját magunknak, esetleg családtagjainknak érdekesek.
– Éppen ez a legnagyobb veszélyforrás. Ez az, amiért ezeknek a kincseknek csak igen csekély része marad meg.
– Mi a megoldás?
– Reméljük, hogy eredményes lesz az az intenzív kampány, amelybe most belekezdtünk. Szóróanyagot készítettünk, amely minden fontos információt, elérési lehetőséget feltüntet, és amelyet eljuttatunk minden kerületi polgármesteri hivatalba. Arra számítunk, hogy a hagyatéki ügyintézés folyamatában sikerül felhívni az érdekelt hátramaradottak figyelmét erre a lehetőségre. Kiemelten számítunk a budapesti honismereti mozgalom aktív szereplőire. Anyagi lehetőségeink igen korlátozottak, de adott esetben nem zárkózunk el attól sem, hogy fizessünk a nekünk megőrzésre átadott anyagokért. Igazából arra számítunk, hogy a fővárosiak átérzik az ügy jelentőségét és a jövő nemzedékek iránti felelősséget, s ajándékként vagy letétként helyezik el a levéltárban a családjukra, felmenőikre vonatkozó értékes levelezési vagy egyéb iratanyagot.